LEVÉL NEMECSEK ERNŐNEK
Cím: nemecsek@grund.hu

Szia Ernő!

Képzeld, 100 éves lettél. Egy százéves kisfiú. Még szobrot is kaptál a múlt héten a Práter utcában, amint a fiúkkal éppen golyót gurítasz abban a legendás pillanatban, amelyben teremtőd – bizonyos Molnár Ferenc – megállította feletted az égen a mulandóság napját.
   Mondták már neked, hogy tulajdonképpen te vagy az első magyar sorozathős, hiszen először sorozatban jelentél meg egy újságban? Egy sorozathős, akinek olyan kicsi a lába nyoma, hogy üldözői sem tudják felfogni ésszel. Hiába, a nagyság átka.
   Te, Ernő! Téged nem hívtak úgy, hogy Nemecsek úr, sem úgy, hogy Nemecsek nemzettestvér, nem lettél sem Nemecsek bajtárs, elvtárs, polgártárs, te megúsztad a XX. századot. Igaz, ehhez korábban bele kellett halnod az életbe. Milyen fura, nem? A legendák halva születnek.
   Tudsz valamit a többiekről? Képzeld, a jó Boka még 1916-ban meghalt, az úgynevezett első világháborúban. Az elsőben, amelyben már gázzal öltek a frontokon, s az utolsóban, amelyben a hadifoglyokat illett életben hagyni. Boka János cs. kir. hadnagy – élt 30 évet…
   Weisz, Geréb és Wendauer meg úgy tűnt el, hogy sárga csillagot kellett a kabátjukra varrni, és felrakták őket vagonokba, olyanokba, amelyeken a te korodban csak állatokat szállítottak. Soha nem tértek vissza. Ez már az úgynevezett második világháborúban történt, az első olyanban, amelyben atombomba robbant, és az utolsóban, amelyikben még maradtak túlélők. Mondják, a nagyobbik Pásztor is ott volt, amikor odaterelték Weiszéket a szerelvényhez, csak nem vörös inget hordott, hanem feketét.
    Aztán ott van a Csele. Csele elment az országból Amerikába, az unokái már nem beszélnek magyarul, Clevelandben élnek, van egy kalapüzletük. Az áll a cégtáblán: Csele and Csele, Hats and Caps.
   Áts Ferit börtönbe csukták, és halálra ítélték, mert nagy forradalom tört ki Pesten egy ködös októberben, és ő a jó oldalra állt, de később kiderült, hogy az a rossz oldal. Ma megint jó. De ezt már nem érhette meg. A körúton, a Mária utcától nem messze volt egy mozgókép-színház. Na, ott harcolt, pedig akkor már túl volt a hatvanon. Puskája is volt, csapata is volt, de nem tudta megvédeni a zászlóját, azt a tépett, lyukas zászlót. A Barabás lett az ügyvédje, de nem tudta kihozni a rács mögül. Nem olyan idők voltak.
   Akkoriban végleg elveszni látszott a grund. Tudod, amikor egy egész országot einstandolnak, bizony, az kemény.
   Na és a Csónakos. Papuskám, az megúszott mindent! Melós lett a Weisz-Manfredban, aztán jöhettek-mehettek a kormányok, kommandók, szervezetek, gittegyletek, az csak nem keveredett bele semmibe. Megházasodott, lett nagy családja, aztán csak járt ki a Fradi meccsekre, nagyokat fütyült, ha nyertek, ha vesztettek, megtanított minden utcakölyköt szépen káromkodni, és köpködte a szotyit, amíg volt foga megrágni. Ferencváros–Ferencváros, hééé Ferencváros!
   Te, Ernő! Most, hogy így a fiúkról beszélünk, lehet, hogy jobb is, hogy az író háromszor megfürösztött téged abban a regényben? Talán jobb volt eszmétől lázasan a hazáért meghalni, mint felnőni, és elveszíteni benne a hitet, vagy megélni, hogy a haza elveszejt téged?
   Haza, haza – nagy Há, vagy kicsi? Hogy írjam, Ernő? Ha nagybetűvel írom, manapság azt mondják, magyarkodom, ha kicsivel, rám fogják, hogy áruló vagyok, és akkor az én nevemet is csupa kisbetűvel írják majd valakik. A valakik sokan vannak, s valahogy mindig megtalálják egymást.
   Nemrég óta van egy nagy találmány. Neked nagyon tetszene. Internetnek hívják, mindenki használhatja, hogy híreket olvasson, tanuljon, vagy üzenjen vele másoknak, és úgy van az, Ernő, hogy ma divat mindent kisbetűvel írni. Neveket, címeket, és az emberek annyi ostobaságot és aljasságot képesek írni egymásnak, egymásról – persze nem az igazi nevükön –, hogy tulajdonképpen mindegy is, kisbetűvel írják a nevüket vagy nem, mert csak a név kötelez, a névtelenség semmire sem kötelez. Lehet, hogy ez egy olyan kisbetűs kor, és ez a világ csak a valakiké?
   Ugye, hogy nem úgy van az, Papuskám?! Ugye, hogy a HAZA nagybetű, csupa-csupa erős, hatalmas írásjegy? És a GRUND is? És az is, hogy SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG, meg hogy BARÁTSÁG, BÁTORSÁG, BECSÜLET, ÁLDOZAT, MEGBOCSÁJTÁS? Ugye, mi azért így írjuk? Ugye, így? Na jól van, jól van. Te mindig meg tudsz nyugtatni ez ügyben. Látod, most is te adod a bizonyosságot, mint ajándékot, pedig ez a te születésnapod. Köszönöm neked.
Ami pedig a korodat illeti, a századik születésnapot, rá se ránts! Tudod, halhatatlanoknál ez csak rigófütty. Boldog születésnapot, Ernő! Éljenek a Pál utcai fiúk, éljen a grund!

Tisztelettel
Geszti Péter

 

Hervay Gizella:
IKERDIÓ, KAMILLAVIRÁG

Ikerdió, kamillavirág,
dombon fel, hajnalon át,
lipinkán le-fel ártatlanul...
Almafák közt a nyár vonul.
Almalopósdit játszik a szemed,
savanyú almát reggelizek.
– Ipics-apacs, itt vagyok! –
Szarkaláb, lila szemérem
szomorú szára kezedben.
Elszomorodok, eldobom,
szememet, szemedet
józansághoz szoktatom.
Megáll a csók a levegőben:
leszakíthatatlan alma.
Megáll a szó is születőben,
belefagyva.

Nádasdy Ádám: A BÖGRE

Az ásó megcsendült, félreszaladt
a porcelán vastag fehér hasán,
így lett a bögre. Nem volt mélyen,
és még csak nem is szemét között:
a tiszta földben állt, színültig telve
humusszal – talán ez volt a szemét,
a répahéj, papír, konzervdoboz,
a terpentines rongy átlényegült,
természetté váltak, ő maradt egyedül
civilizált, gömbölyű peremű,
kemény, romolhatatlan, dagadt és
mosolygó. A füle szerencsére letört,
fonott füle lehetett, nagy, cikornyás.
Ha kávézom, dédelgeti a hőt,
csak én, és csak kávét iszom belőle,
naponta háromszor, huszonnyolc éve
(ha helyzet van, akkor négy-ötször is).
A gyerek persze rögtön odajött,
ő tisztogatta le, régészeti
oktatásban is részesült azonnal.
Később azt meséltem a lányaimnak,
hogy egy giliszta lakott a belsejében.

John Drinkwater:
COTSWOLDI SZERELEM

Cotswold ma kék mosolygás,
és nincs már hó se rég,
a lányok új selyemben,
áprilist fest az ég,
mert minden áprilisban
a lányok szombaton
Stow-tól föl Rodborough-ig
takarosak nagyon.

Csodák a nők bokái,
ha már virág virít,
nem egy lány tudja mindezt
Campdentől Gloucesterig,
és nem egy lányt vesz észre,
ki Cotswoldba betér,
a férfiszem áprilisban
az észnél többet ér.

Édeskevés különbség,
míg jársz a föld fölött,
hány éves vagy, tizennyolc,
vagy szörnyű hatvanöt,
ha Amberleyre április
jön, áprilisi ég,
s ragyog a cotswoldi lányok
ravasz cipője még.

(Vas István fordítása)

    Falcsik Mari: 1980

   amikor John Lennont megölték
   – akkorra én már csontfelnőtt voltam –
   láttam Pault a hírműsorokban:
   félájultan támasztott ott
   valami asztalt és a hangja
   csak szivárgott a szája szélén
   mint a frissen lőtt hulla vére
   és remegett a szája széle
   és mindegy hogy túlél ő mindent
   akkor riadt volt tényleg árva
   kétségbeesett tehetetlen
   és látható volt hogy nagyon fél
   the dream is over – what can I say
   valahogy elárvultam én is
   reszkettem én is és csak ittam
   bőgtem csak ott az idegen ágyban
   the dream is over tényleg örökre
   what can I say Lennon lelőve
   viszkibe hulló gyerekkönnyek
   plusz leázó szempillafesték
   mosdattam akkori szeretőm testét

Fodor Ákos: MONOLÓG

Mondj kevesebbet, mint amennyit érzel.
A biztosnál is mondj kevesebbet – még, ha
kopárrá lesz is a látszat így;
hogy a keserű csalódásban oly gazdag világ
édes-csalódás-állománya (olykor és esetleg)
gyarapodhassék.
                     Ezt csakis a Kevesebb által érheted el.
Sokból túl sok van. Az embléma
rég eltakarja a tárgyat, az ár az árut,
a nyelv a beszédet.
                     És talán
örökre fogadd meg, hogy Valamirevaló Ügyben
sosem ejtesz ki a szádon afféle
hazárd, veszélyes, viszolyogtató szavakat, mint
„örökké”, mint „soha”.

József Attila:
TAVASZ VAN! GYÖNYÖRŰ!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóízű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

A 18-AS VILLAMOS LEGENDÁJA 

Olyan mindent maga alá gyűrő közlekedési sztrájk volt ma Budapesten, amilyen még tán soha, de ha valamire igazán emlékezni fognak a jövő nemzedékek, akkor meggyőződésünk, hogy arra a pár sztrájktörő járművezetőre, akik reggel mégis felvették a munkát, és dacolva közlekedési káosszal, szakszervezeti kitagadással és esetleg kollégáik megvetésével, vitték az utasokat a megszokott vonalaikon.

 

Nem sokkal a reggeli sztrájk kezdete után már több helyről is tudni lehetett, hogy Budán járnak a 18-as villamosok. A Déli pályaudvarnál lévő megállóban – ahol a járat a Krisztina körútról a Moszkva tér felé fordul – öt utas várta is a mentőangyalt.
   – Szerintem nem sok értelme van ennek a sztrájknak. Ha leépítések lesznek, akkor úgyis kirúgják azokat, akikre nincs szükség. Annak meg nem láttam sok értelmét, hogy bejöjjek reggel és elkávézgassak egyig. A cégvezetők egyébként pár nappal ezelőtt tájékoztatták a dolgozókat, hogy nem kötelesek sztrájkolni, aki akar, dolgozhat, és ebben a szakszervezet nem akadályozhatja meg őket.
   A fiatal nő így fogta magát, nyeregbe ült, és magányos, renitens sofőrként elindította az egyetlen villamost Budán. Utasa nem volt sok, a többség vagy nem hallott róla, hogy közlekedik egy 18-as, vagy nem volt türelme kivárni, míg a hosszú vonalon épp arra fordul a „különjárat”.
   A megállóban többnyire csodálkozó utasok, többük meg is köszönte a villamosvezetőnek, hogy felszállhatott a nem várt járatra.
   – Nem vagyok én messiás vagy irgalmas nővér – mondta nevetve viccelődésünkre, hogy mekkora örömöt okozott a jókora városi távolságok megtételére kényszerített utasoknak. – Nem hiszem egyébként, hogy kiutálnának a szakszervezetből. Tag vagyok, és szerintem a szakszervezet dolga, hogy az érdekeimet megvédje. De most valahogy nem látom, kinek volt érdekében ez a sztrájk. Ezért vagyok most itt.

 (Forrás: Index) 

Mi a kevés utasok egyike voltunk, és köszönjük Neked! :)

Baranyi Ferenc: GYÖNGYHALÁSZ  

Amíg kitart a levegőd, merülj csak!  
Nemcsak sírod - eged lehet a mélység!  
Ne bénítson tovább, hogy egyedül vagy  
s hallod a tenger súlyos szívverését.  

Ne bánd, hogy körbenyálaznak az algák  
s cápák dermesztő vicsorát se bánjad,  
irányodat konokul tartva add át  
magad a kincses végzet áramának.  

Mert minden gyöngyért lét a tét: halálod  
vállalhatóbb, mint az, hogy báva képpel  
s üres marokkal buksz fel a vizekből.  

S ha gyöngykagylóidat meg nem találod:  
csitítsd az életösztönt, bárhogy érvel -  
csakis tüdőd szétrobbanása ment föl.  

Gyurkovics Tibor: HAJNAL

Lobognak a fák a szelekben
a réteken át idejön
két nagy szeme ég, haja lebben
az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot
karját kinyújtva a tájba
mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e
a fák közt? Rajz a vízen
cikázik az árnya, a lépte
hogy sajdul és fáj a szívem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!
Tudod-e, hova érsz, te leány?
Itt zúgnak estente a vermek
itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak
az ünneplőm fekete
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom
hogy estére nem bírom el.

Gyere már, gyere már, ideérsz-e?
Sugaras kicsi énekesem
kapaszkodj nyírfa-levélbe
azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd
Tiéd a sóm, kanalam
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad
mindent, amit szeretek.

Örökké hordjad a házam
csiga fel, csiga le, ez az út
és én adok Néked majd három szívet
falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél
mi öleli hosszan a fát
szeretlek, mintha Te élnél
helyettem egy életen át.