Kovács András Ferenc:
KAVAFISZ-ÁTIRATOK: FINOM AMPHORÁK, KRATÉREK

                          „Mint lakomán szeretők, keveredjen a bánat örömmel,
                          Bakkhosz Erósszal, a víz buja borral bennetek, élő,
                          drága edények, igaz, szép, khalkiszi műremekek – most
                          kantharoszával a részeg Erasztész mélyetek áldja!”
                                                                                     
                                                                                      (Eunomosz)

Finom amphorák, kratérek, kantharoszok, külixek,
vízhordó hüdriák, hűs boroskancsók, merítők,
korsócskák, csészék, serlegek, festett ivóedények,
állatfejes rhütonok, csodás vázak Athénból,
Korinthoszból, Rhodoszból s a thrák Khalkidikéből.
Mindet szeretni tudtam… Szépek voltak Taraszban,
szépek Lakóniában vagy Poszeidóniában –
sokfajták is Szamosztól föl Magna Graeciáig,
s legszebbek Attikában… Hősökkel, istenekkel,
halandó ifjúsággal, lakomára gyűlt fiúkkal
s bölcsekkel díszítettek – szerelemmel, élvezettel,
szőlőindás hajókkal, részeg szatüroszokkal
s Phoibosszal díszítették neves, nagy vázafestők
meg ismeretlen mesterek: nagy, névtelen művészek.
De hajdan értük is sírt, sóhajtozott a Hajnal,
miképp egy halhatatlan, Durisz-festette tálon –
halott fiát örökre megtartja, fogja Éósz,
s szívére vonja Memnónt: a szépet és veszendőt.

 

Allen Ginsberg: ÜZENET
                     (Message)

         Mióta megváltoztunk
         melóztunk tekeregtünk
         sírtunk és vizeltünk együtt
         reggel úgy ébredek fel
         hogy szememben az álom
         de te New Yorkba mentél
         bár nem feledsz el engem
         szeretlek és szeretlek
         és bolond bátyáidnak
         részegségét se bánom

Túl régóta vagyok már egyedül
Túl régóta fekszem le úgy az ágyba
hogy senkinek a térdéhez nem érhetek, nő
vagy férfi már azt se bánom, én
szeretni akarok arra születtem légy velem
Óceánjárók füstölnek a tengeren
Félbemaradt felhőkarcolók finom acélvázai
A kormányozható dörgés elhal Lakehurst fölött
Hat meztelen táncosnő egy vörös színpadon
Párizsban most minden fa lombja csupa zöld
Két hónap és otthon vagyok és a szemed közé nézek.

                                       (Somlyó György fordítása)

– Tudja, mi tetszik nekem ezekben az angol vidéki városokban? Hogy mikor az illetékesek befejezik egy helység fölépítését, akkor megállnak. Úgy képzelem, hogy valamikor VIII. Henrik idejében a kőművesmester az utolsó házat megveregette a vakolókanalával, és így szólt: „Na, fiúk, ez itt Market Blandings.” Aztán elmentek, itthagyták a várost, és azóta senki sem nyúlt hozzá. 

(P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez – Révbíró Tamás fordítása)

Szabó T. Anna: A VÁLTOZÁS

Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
a múltadról a változás lemetsz.

Hiába viszel el mindent magaddal:
könyvet, törölközőt, edényeket –
itt marad majd a konyha és az udvar,
a házban hagyod majd a lényeget.

A homokozót, a garázst, a macskát,
a fal sárgáját napnyugta előtt,
a kopott, poros udvarban a hat fát,
az ólmos, mégis édes levegőt.

Vidd el levágott muskátli-palántád,
keress neki egy napos ablakot.
Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
keress helyette másik fát, hatot.

Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
dönteni minden változás felől.
Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
mielőtt régi házad összedől.

  Csoóri Sándor:
  SZISZIFUSZ

  Ó, Sziszifusz, kivénhedt kőgörgető, 
  két jegenyém zúgása közben is 
  elsorvadt saruid csattogását hallom. 
  Pedig kinyitott ablakom alatt 
  megállhatnál néha egy szusszanásra, 
  kifújhatnád 
  és kikáromkodhatnád magad, úgy istenesen, 
  megrendíthetnéd a levegőt vállad körül, 
  hogy a város 
  minden tetőantennája megremegjen, 
  és a rég halott Éva 
  hazaröpdöső haja is 
  ott körözhessen fölöttük néhány percig, 
  jelezve, hogy valakinek majd jönnie kell teutánad, 
  mint fullasztó álmok után 
  a táncoló és mosolygó barbároknak. 

Filip Tamás:
EGY BARÁTSÁG MARGÓJÁRA

Ha azt írom, jegenye, 
mintha azt írnám: vidék. 
Ha meg azt írom, vidék,  
akkor a szöcskedomb, mi más?  
S ha szöcskedombot írok,  
lám, zöld színpadára  
máris fellép két hős indián,  
s eközben a rézbőrű nyár  
íjával az égre fellövi a napot. 

Úgy olvassák a nyomokat, 
mint a bölcsesség könyveit. 
Mintha egy isten súgná nekik: 
ki az ellenség, ki jóbarát.  
És együtt, egymás ellen 
elkövetik vétkeik legjavát. 

Most, annyi év után,  
meg kéne váltaniuk a jegyet  
gyerekkoruk rezervátumába,  
és egy szál virágot kéne  
a szöcskedombra vinni,  
hiszen az sírdomb is egyben: 
földjébe süllyedtek az utolsó idők 
megfejtetlenül maradt nyomai.  

Vlagyimir Majakovszkij: DENDI-BLÚZ

Bársonyos hangomat kiszabom nadrágnak,
lehet tán belőle fekete pantalló,
három rőfnyi alkony elég sárga blúzra.
A mindenség cifra korzóján flangálok
kényes Don Juanként, deli dendi módra.

Az asszonnyá lustult föld csak üsse dobra:
„Megejteni készülsz a tavaszt – úgy hallom.”
Pökhendi vigyorral kacsintok a napra:
„Hát klassz így grasszálni a sima aszfalton.”

De mert az ég olyan szendén világoskék,
s szeretőm a föld, az új kosztümben járó,
nesztek a verseim, pojácák, nevetség,
mind szúrós és hasznos, mint a fogpiszkáló.

Ti asszonyok, akik buktok a testemre,
meg az a lány, aki úgy tesz, mint a húgom,
mosollyal dobjátok a poétát szembe,
azzal hímezem ki majd a dendi-blúzom.

(Hegedűs Géza fordítása)

B. Radó Lili:
GYÜMÖLCSFA NYÁRBAN

Ragyogó, boldog, termékeny nyaram!
Sziromszóró, kósza szelek után
az érés élő, lüktető, drága láza
s áldott békéje elviselt viharnak.

Nem zajong döngő méheraj körül,
az útjuk nyíló virághoz vezet,
míg én gyümölccsel terhes karjaim
sugárzón tárom a napsütésbe szét.

Ezer gyökerem köt és én szilárdan állok.
A lombok sátra véd s a napmelegben
ízessé érik sok tárt karomnak terhe.
Gyümölcstől roskadó fa, ím, mosolygok a nyárban.

Tatár Sándor:
SZINDBÁD VISSZAKÖLTÖZIK Ó-BUDÁRA

Csoszog, csoszog az ősz szerelmi postás –
a címzett meghervadt már, mire odaér;
a szoba dohszagú, az ágy poloskás,
de akkor is szép regény ez azért.
Egy hímzett zsebkendő volt akkoron az e-mail;
egy imakönyvben őrzött csókemlék-virág.
Az ajk volt csalfa, mely hitetve ígér,
míg ma, ki épp hogy benn van, máris csúcsra hág.
Még akkor nem lehelték Nokiába…
nem béemvén süvített még a széptevő;
volt, hogy a lány sokáig várt hiába…
Be más volt akkor, más a térerő!
Akkor volt igazán titkos sugárzás,
s az illatos levélen könnypaca –
s életveszély egy férj, ha kockakártyás,
és gyorsan veszt s túl korán jön haza.
A parti füzest bíborlja az alkony.
Ott napernyő, itt beige míder piheg…
Hiába játszódott le már vagy négytucatszor,
szerettem én, pajtás, mindegyiket!
Egy lugasszeglet, konflis, garniszálló –
elejtett kesztyű, mely ígért mennyeket…
„A mennyekben mindenki ágyrajáró”
Percdíj-kedvezmény? Akkor holnap is lehet.

Baranyi Ferenc: TANÍTÁS A SZERELEMRŐL
                                      Pethes Máriának 

Bolygók robbanhatnak szét, 
összekuszálódhat 
a világmindenség évmilliárdos rendje, 
de a „primo amore”
– az elsődleges, az ősszerelem – 
lebegni fog az elnéptelenedett világűrben is, 
mint az Úr lelke a vizek felett. 

És ha moccanó életet észlel 
bárhol az univerzumban: 
azonnal beleköltözik, 
mert a halhatatlan szerelem 
csakis halandók izzó tavaszában 
hajthat virágot, csodaszépet. 

Ám ehhez az kell, 
hogy újra halandók legyünk, 
nem pedig gépek. 

Így vetve véget rosszkedvünk telének.

Pilinszky János: EGYENES LABIRINTUS

Milyen lesz az a visszarepülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első; és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? -nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

  József Attila: MIÓTA ELMENTÉL 

  Mióta elmentél, itt hűvösebb
  a sajtár, a tej, a balta nyele,
  puffanva hull a hasított fa le
  s dermed fehéren, ahogy leesett.

  A tompa földön öltözik a szél,
  kapkod s kezei meg-megállanak,
  leejti kebléről az ágakat,
  dühödten hull a törékeny levél.

  Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
  két melled óv meg észak s dél felől,
  a hajnal nyílik hajam fürtjiből
  s a talpamon az alkonyat ragyog!... 

  Soványan ülök, nézem, hogy virítsz,
  világ, kóró virágja, messziség.
  Kék szirmaidban elhamvad az ég,
  A nagy szürkület lassan elborít.

Vitéz Ferenc: VARÁZSSZER

Kell bele magány, kell bele társ is.
Kell bele élet, s kell a halál is.
Kell kicsi félsz és félelem is: nagy.
Kell bele nap, hold, s távoli csillag.
Szerelem is kell, ölelés és görcs.
Kell bele gyökér s vastagodó törzs,
meg a nőtt lomb és füttye madárnak.
Kell bele mosoly, kell bele bánat.
Retinák s a szem mögött az álom,
kell büszkeség és a szánom-bánom.
Kell utazás is, vad hullám-emlék,
kell a mennyország, és kell a nemlét.
Kell bele homlok s hajlabirintus,
kell gyönge járás, és kell a virtus.
Gondolat is kell, bele a lélek,
egy kis könny, kicsi bú, s kell egy vércsepp.
Messzi út is kell, várakozás, bölcs,
mint ki erdő méhe-szülött tölgy.
Kell bele pihe szó és harang zúgása,
s kell, hogy ki megjön, valaki várja.
Kell egy háztető s padlás sötétje,
kell a gyerekkor virágos rétje.
Hancúrozás kell szénabogolyban,
s elrejtőzni kell kiflinyi holdban.
Kell fegyelem még: fénye alázat.
S kellesz, gyönyörűm, vesd le ruhádat.
Kell a kezed, szád szép íve is kell,
s vén szárnyú kamasz, aki nem ismer.
Kell hűvös este s ránca mosolynak,
hajnali forrás, őzike holnap.
Szemem becsuknám. Simogatnálak.
Vakon tanulnám ma azt, hogy nálad.

Szilágyi Szabolcs: SZERETED A TENGERT?

Szereted a tengert, mely
elcsal mellőlem mindig
mikor hőség tombol?
Szeretsz hozzám visszatérni?
Szereted hullámait, melyek
tőlem egyre messzebb ringatnak?
Szeretsz hozzám közel lenni?
Szereted szikláit, hol megpihennek
messziről jött, fáradt madarak?
Szeretsz velem elfáradni?
Szereted a kis házakat, melyek
felöltöztetik a partot tarkasággal?
Szeretsz mellettem meztelen lenni?

Mert ha szereted a tengert
hullámait, szikláit s a házakat
melyek a pompát adják
engem már ne szeress
hisz szíved minek terhelnéd tovább?
Csak emlékezz rám
s a tengert szeresd.

Faludy György: SZICÍLIÁBA MENTÉL 
 
Szicíliába mentél. Jól becsuktam  
kaput, redőnyt és minden ablakot.  
Magam elé terítlek asztalunkra  
mezítlenül, s szonettet csavarok  
 
csípőd köré. A tükör üvegében  
bujkálsz; ha nézlek, kékes füst leszel.  
Aludni nem tudok. Te sem, remélem.  
De minden részem téged ünnepel.  
 
Vetítőgép lettem, mely filmet perget  
a falra. Nincs más tárgya, mint szerelmed.  
Kagyló vagyok: magamba zártalak.  
 
Taorminán az alkony fénye reszket.  
Fordítsd felém elnyúló árnyadat:  
a tér köztünk amúgy is hártya csak.  



(Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai)