Alain Bosquet: Térded elmondta a fák születését
(Ton genou racontait la naissance des arbres)

Térded elmondta a fák születését.
A macskavérű út felfalta szemedet.
A szállodában egy kisgyerek hajadat
zenének nézte. Hány napnak adtad a
bársony bőrű hajnal könnyű kezét?
Eltévedtek az utasok. Mihelyt
kigyúlt a vállad: már az óceánok
némán követtek. Néha őrület
voltál: virág, kagylók fontak körül.
A harmatcseppek szád ízeiről vitáztak.

(Képes Géza fordítása)

Filip Tamás: Pillanat

Mintha egy láthatatlan nép tagja
lennék, elmegyek melletted.
Mintha te is láthatatlan lennél –
valamiképpen összetartozunk.
Talán ugyanazt a zenét szeretjük,
és kedvenc könyveink is ugyanazok,
de hiába érintenélek meg,
te azt hinnéd, hogy csak emlékezel
valamire, ami nem is történt meg soha.
A szív cenzora forgatja ezt a verset;
régóta üldögél vele a lámpafényben:
kint sötét van, belül még sötétebb.
Kihúz belőle minden érthetőt,
minden vonatkozást,
világvevő rádióján valami
édesbús zenét keres magának,
és közben patakzanak a könnyei.

Szabó Lőrinc: A kezdete volt csak

De hát mért nem voltál elég, ha így
szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
mit értünk egymásnak: bűntudatod
sokszor hitte: jobb, ha, bárhogy, szakít;
a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
s közösségünk így maradt zaklatott,
ideiglenes: kegyetlen kapocs
zárta gyönyörét és tiltásait.
Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
a legnagyobb jó voltál életemben
és most mégis a kevésért siratlak:
minden kincs a kezdete volt csak annak,
mit bűneim benned eltékozoltak.

Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhülni szorítását szíveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magában, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

    Dsida Jenő: Ha itt volnál

    Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél
    a munkából hazatérő embereknek.
    Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán
    lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelídít.
    Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás,
    csak gyorsabban mennék, biztosan elérném.
    Ha most itt volnál: apró mondatokból
    fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd
    és megnyugtató puhaselyem-mondatokból,
    hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb.
    S egy égszínkék szót az ujjadra húznék.
    S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.

Nagy Gáspár: A szerelem ideje

Hajnaltájban megfogtalak,
reggelre nyakamra kötötted a rétet,
délre a tóba húztál,
harangkondulásra elvesztettelek, érzem.

Tegnapelőtt és azelőtt tudom a nádba,
holnapra fehérebb lettem a hónál,
tegnap mindenütt kereslek,
holnaputánra sehol se voltál.

e f Y

 
„Why worry, there should be laughter after pain
There should be sunshine after rain
These things have always been the same
So why worry now…”

Borbély Tamás: Nyomot hagy

Egymás drogjai vagyunk.
Adagolás, méricskélés nélkül
belövöm magam vérköreidbe
és belülről figyelem
szívösszehúzódásaidat,
vándorlok pitvarról kamrára,
átjárom végtagjaidat.
Te ugyanezt teszed velem.
Majd jön a hiány utánad,
amikor hétköznap elpárolog
a bódulat, de valami mégis
kitörölhetetlen nyomot hagy,
megjelöl és összeköt.

Tandori Dezső: Ami kinyomozhatatlan

Sokféle kismackó van itt:
Az egyikük hazája trafik,
Kettőé üvegfúvóműhely,
És mindé csupa nagyszerű hely!
Kül- s belföld, nyomda, játékbolt...
És egy sincs, aki már másé volt.

Habár ezt is ki tudja?
Melyik játékmedvéje
Emlékezik egy fiúra,
Aki annyit, annyit nézte
Még akkor, a boltkirakatban –
Ez kinyomozhatatlan.