The Green Mile

    Kányádi Sándor: Madáretető

Lator László: Emlékeidből eltűnök

Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.

Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
Emlékeidből eltűnök,
mint halak villogása.

Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.

   Balázs Imre József: Mit érjen át egy tánc?

   Egy tánc érjen át egy estét.
   Akkor is, ha első. Így is, úgy is.
   Egy tánc érjen át egy sarkot,
   tánccá legyen a sarok, s a tánc
   az esté legyen. Essen eső,
   gyönge fények égjenek,
   s az este érjen át egy csípőt. Pohárt
   minden kézbe,
   minden szembe csillogást.
   A sarokba táncot, estet a szobába,
   aztán késő éjszakát. Ritmust
   a lábnak,
   sarok-ritmust, konyha-ritmust,
   macskakő-zenét.

Falcsik Mária: Shakespeare-naptár

Bár márciusban zord idő
marasztja tél vad ordasát,
a zöld a földből csak kinő,
ha Nap mereszti telt hasát,
s hajráz a zápor, fürge, friss,
nyomába jó idő szele:
nyakunkra hág az április,
a szív szeszélye jő vele,
és május ágán bontja már
szerelme nedves bimbaját:
ki nem szerelmes, mind szamár,
bolond, ki félti önmagát,
mert gyorsan itt a nyáridő,
mutatja gyöngy a homlokon,
sugár pikája égetőn
cikázik át a lombokon 
ám röpke nyár is ellohol,
elfogy, miképp a munka is,
ezt minden gazda tudja jól,
de tudja Handsome Johnny is,
és Mary szintén sejti már,
mit ér a hosszú nyári éj,
megérzi: késlekedni kár,
a cséplés hipp-hopp véget ér,
s a hulló csillagok nyomán
mezőről visszatér a nép,
kályhánkba lobban őszi láng,
tüzünk pótolni némiképp, 
s ha Tél király megérkezik, 
és vaksötét az alkonyat, 
az ernyedő test eltűnik 
iromba gyapjúgönc alatt.

Szilágyi Domokos: Most…

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat:
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad…

Csak a mellbimbók tudják, mi a virágzás.
Csak a combok,
Csak az inak,
Csak az összekulcsolt ujjak, bokák,
Igazán csak azok tudják, mi az ölelés.

Csak a hátak,
Csak a vállak,
Csak a kezek, csak az ölek,
Igazán csak azok tudják, mi a hiányzás.

Csak a szemek,
Csak a lábak,
Csak a fogak,
Csak az öklök,
Csak a tenyérbe vájt körmök,
Igazán csak azok tudják, mi az ébredés…

Baranyi Ferenc: A nyolcadik ajtó

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.
Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull –
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy – s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd, s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltat titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom,
hogy kicsit sem érdekellek?
Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna – mint sok asszony –
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!
Enyém most már minden éjjel –
és mindig is éjjel lesz már.
S vak az éj. Senki se lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.
Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.

Fodor Ákos: Megátalkodottság

Nem adom vissza:
szemhéjam mögött őrzöm
legszebb képedet.

Wass Albert : Gondolsz-e rám?

Szilágyi Domokos: Ha nem vagy itt

Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, amelyet visz a vér,
a látásom vagy – tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél –;
vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni; –
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

Téli szonett      

Hát, mondja, kedves, mért olyan fehér?      
Kövér szeplőit hol hullatta el?      
Hisz prüszköl is! Ez, kérem, csúnya jel.      
Magácskának megárthatott a tél.      

A dér bár összecsípte orrhegyét      
(hófödte csúcsot így az alkonyat),      
jót tenne most egy kis pohár konyak,      
pótolni bent piros nyarak hevét.      

Mert látja, kedves, hogyha jő a fagy,      
az ember elfehérül, színehagy,      
belakja bensejét a morc hideg.      

E kókadás de oktalan! De gyors!      
Mennyivel szebb a lomha medvesors!      
A málnát szundikálva várni meg.      

                    (Varró Dani)                                                      

Gergely Ágnes : A kútba néztem

A kútba néztem és semmit se láttam:
én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben.
A vízbe ugrott egyszer egy bolond,
a kútban akkor levegő se volt.

És mégis milyen szédítő a káva
a vágyon túl és innen a veszélyen.
Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg,
hintálnak rajta pókok és legyek.

Az ember fél és ittmarad maga
és mintha csobbanást is hallana;
jól megfogózik fenn a meredélyen,
s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen…

„Lassan eljön a tél

s majd vörösre fagy az orrunk

s minden boldog nevetésünkbe

belefájdul az arcunk

Eljön a tél

hisz az utcákon már erre jár

de nem fázunk, mert felmelegít

minden emlék, mit zsebünkbe gyűrt a nyár...”

                                                                                           (Pierrot)

Vajda János: Húsz év mulva
(Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

Egy Pilinszky-dallam

Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!
Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
— nem része az egésznek.
Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.

                          (Fodor Ákos)

Lackfi János: Tengerszem

Egy lábról másikra állingál, várvárvár,
arcán két tengerszem, jönjönjön egy ember, 
szem partján megbillen, csarnokvíz megcsobban,
láblábláb még rugdos, karkarkar még csapdos,
eltűnik majd végül szem mélyén emlékül.

Egy lábról másikra állingál, várvárvár,
jön másik, jön még egy, csobbannak, eltűnnek:
csapdoss csak, rugdoss csak, csarnokvíz rádroskad!
két óriás lányszemben megfullad száz ember,
száz férfit fojt meg könny csakcsakcsak ő nem jön…

Trónszékemet a palotából    
az utcasarokra tettem    
és lestem    
ki lesz a király?    
Kipróbálta    
egy hentes, egy bíró,    
egy hírlapíró,    
egy gyermek, egy cica,    
egy részeg apuka,    
egy demokrata,    
egy portás, egy borbély,    
egy pap és egy vak.    

Míg a nagymamám kiáltott végre:    
,,Szükségem lenne a kisszékre    
Hozd be kicsikém!”    

(Bálint Lea: Boldogságom erdeje 30.)

Nagy István Attila: Jobb lenne

egyszer elmaradnak a vágyak
s az ember úgy néz vissza
mint valami idegen tájra
amely vonzott valamikor
de már ellibbent a virágok illata
nem érezni a fűszálak susogását
nem vonulnak a lomha felhők
s a szivárványos égbolt
szétfoszlott
a koraesti készülődésben

egyszer megbánja az ember
hogy megtanulta megszólítani
a fákat az ösvényt ami elvezetett
a kedves szívéhez
a komphoz a harangszóhoz

jobb lenne nyelv nélkül
mert akkor néma maradna
a mellkast feszítő fájdalom
s egy hétköznapi reggelen
nem történne semmi más:
az éjszaka lezárt szemhéjaim
mögött maradna

Radnóti Miklós: Erdei ének valahonnan

      Fejünket majd szépen lehajtjuk, 
     most a bokrok közt hálunk, mint a 
     madarak, neszelve hogy ropog 
     a fiatal őzbak csontja amint 
     álmában elnyúlva csak nő a 
     pázsiton, mert barátunk látod, 
     és talán még két hét; agancsa 
     helyén már szép apró dudorok 
     nőnek és elbőgi álmában 
     magát, hogy fölriadunk; előbb, 
     mint a virágok nyitnák ajkuk 
     a harmat előtt, előbb,- előbb, 
     a hangjukat imádó részeg 
     madarak énekénél mert jaj! 
     oly messze még a derengés is; 
     majd heverünk csak alvó bokrok 
     leveleit tépdesve félve 
     ujjaink között babonásan 
     nyitott szemekkel nézzük egymást. 

Rab Zsuzsa: Kívüled élek

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
oly bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelídíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

     Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül

      Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
      a levél-nyelven suttogó liget.
      S a szomorúan messzehúzódó darvak
      nem intenek már vissza senkinek.

      Mért intenének? Száz úton csatangol
      az ember: megtér, s útrakél megint.
      A kenderáztató az elmenőkre gondol,
      sötét tükrébe széles hold tekint.

      Állok magamban ősztarolta réten.
      Elring a széllel a darúcsapat.
      Víg ifjúságom tájait idézem,
      de nem sajnálom, ami ottmaradt.

      Nem sajnálok sok szertegurult évet,
      se lelkem habzó virágfürtjeit.
      Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
      de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

      Lobog a bokrok piros bóbitája,
      csak sárgulnak, de élnek a füvek.
      Mint vetkőző fa lobjait dobálja,
      bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

      S ha szavaim az idő elsöpörte,
      lom lesz belőlük, száraz garmada,
      mondjátok így: elhallgatott örökre
      az arany nyíres szép levél-szava.

2002. november 14.

William Butler Yeats: Innisfree

Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,
s kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:
lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,
s csak nekem zümmög a mező.
Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér
fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;
az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,
s az est csupa szárnycsattogás.
Indulok és megyek, most, mert éj-nap a parti föveny
s a víz játéka ringat, a tavi muzsika;
ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:
szívemben csobog a dala.

                                            (Szabó Lőrinc fordítása)

Radnóti Miklós: Pislogás

Itt alszik kedvesed
és vele alszik lába nagyujján a légy is.
Vigyázz! fölneveted.
Olyan simogató a világ néha mégis.

Byron: Egy újfoundlandi kutya síremlékére

   Ha új lakót kapnak a temetők,

   nem is dicsőt, csak épp előkelőt,

   a gyász pompázik szoborrá virulva

   és az elhunytat zengi név meg urna:

   nem azt, aki csakugyan volt, hanem

   akinek kellett volna hogy legyen;

   s a szegény kutya, a leghűbb barát,

   ki boldogan áldozza föl magát,

   kinek szíve gazdája szíve volt,

   dicstelen hull el, bármilyen derék,

   s földi lelkét megtagadja az ég;

   míg az ember, hiú féreg! csodákat

   s kizárólagos eget kér magának.

   Óh ember! napod gyorsan alkonyul,

   Rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,

   Aki kiismert, undor tölti meg

   Tőled, lélegző, hitvány sártömeg!

   Szerelmed kéj, barátságod csalás,

   Szavad és mosolyod képmutatás!

   Neve nemes csak megromlott csírádnak,

   rád pirít minden becsületes állat.

   Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,

   menj tovább, – nem fajtádnak tiszteleg:

   barát emlékét őrzi ez a jel; 

   egy barátom volt csak – s az itt hever.

   (Szabó Lőrinc fordítása)   

„A szád jutott eszembe, hogy mennyi
mindent lehetne játszani vele.
Vagy a bátor csontok a válladon.
És aggódom, hogy érdekel-e
még téged is az én vállam vagy a szám vajon.
Ez a szerelem,
mint a rák, csendes.
Ugyan folyton legyőz, s minden sejtemen
uralkodik,
de láthatatlan.
Nem simogatlak, nem becézlek – csak gondolatban.
Legalább így te is: maradj velem.
Elszomorodnék hűtlenségeden.”

                                                                                                (Jónás Tamás)

Jatzkó Béla: Cseresznye

Fehér fogaddal a piros cseresznyét
úgy haraptad szét, a leve kicsordult,
három rubin csepp a maggal kifordult,
mintha a szádat véresre sebeznéd.
 
Ez volt az idén az első cseresznye;
nekünk mindenképp: ropogtatva ettük,
őszi szeretők, most először együtt, –
vörös izzása a nyarat jelezte.
 
Hoz még ez a nyár ringlót és ribizlit,
szilvát, barackot, dinnyét, málnát, meggyet,
csak téged visz el, az egyetlenegyet,
azt, aki nélkül úgy semmi sem ízlik,
mint ahogy ez a néhány szem cseresznye,
ami a szívem véresre sebezte.

James Krüss: Ki neveli az elefántbébit?

Guillaume Apollinaire: Szalómé

Hogyha Keresztelő János még mosolyogna
Szeráfoknál Uram szebben járnám talán
Ó mondd anyám miért vagy olyan bánatos ma
Grófnői díszben a királyfi oldalán

Szavától a szivem megdobbant s vert szaladva
Míg a kömény között táncoltam hallgatag
És liliomokat hímeztem egy szalagra
Hogy botjának fején libegjen e szalag

Hímzésem örömet most már kinek szerezhet
A Jordán partjain kivirult az a bot
Ó Heródes király mikor őt elvitetted
Kertem lilioma mind mind elhervadott

Gyertek velem a fák sakktábla-rendje áll ott
Szép udvari bolond sírnod minek
Csörgősbotod helyett fogd e főt s ropd a táncot
Ne érintsd homlokát anyám hisz már hideg

Drabantok hátra arc indulj előre Felség
Hogy eltemessük őt ásunk egy mély gödört
Virágot ültetünk és lejtünk körre kört
Míg harisnyakötőm el nem veszítem ekképp
A király a burnótszelencét
Rózsafüzérét a királylány
Breviáriumát a káplán

Gergely Ágnes: Föníciai írástudó

És akkor hátravolt a háza még.
Az ablakból a kék-zöld cédrusok.
A két hajó egymás falára ring,
ha az öbölre esti szél zuhog.

Majd elindulnak Karthágó felé,
majd fehér éllel vág a kelta part,
a hajósok mind vért öklendeznek,
de a vitorla majd végig kitart.

Csak bíborért, csak mérges fűszerért,
csak üvegért, csak tompa mámorért,
csak Astarte kis fémszobraiért
és semmi-mellű ibér lányokért.

Mi vonzza őket mégis vízre el?
A hullámtest mint végső oltalom?
Szabadnak gondolt, nyers formáival
a véges árucsere-forgalom?

Byblos nem tudja, hová lett az ég.
És éjjelente perzsák siklanak.

Mint fönn felejtett szarkofágfedél,
a városra a múltja rászakad,

Két követ ásnak az udvarban el,
rajtuk az ugariti alfabét.
A vitorlák sehol sem látszanak.
És akkor hátravolt a háza még.

Lassú hullámok

   Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom

   Mostan színes tintákról álmodom  

   Legszebb a sárga. Sok-sok levelet  
   e tintával írnék egy kisleánynak,  
   egy kisleánynak, akit szeretek.  
   Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,  
   s egy kacskaringós, kedves madarat.  
   És akarok még sok másszínű tintát,  
   bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,  
   és kellene még sok száz és ezer,  
   és kellene még aztán millió:  
   tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,  
   szemérmetes, szerelmes, rikitó,  
   és kellene szomorú-viola  
   és téglabarna és kék is, de halvány,  
   akár a színes kapuablak árnya
   augusztusi délkor a kapualján.
   És akarok még égő-pirosat,
   vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
   és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
   Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
   arany-imát írnék az én anyámnak,
   arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
   És el nem unnám, egyre-egyre írnék
   egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
   Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

   Kiszínezném vele az életem.

Rainer Maria Rilke: Éjjel

Prága fölött megnyílt az éj,
hatalmas kelyhét szertetárva:
a nap-pillangó ragyogása
hűvös ölén nyugodni tér.

A hold, a huncut gnóm nevet,
ravasz vigyorral, kötekedve,
ezüstforgácsot hullat egyre
a Moldva habjai felett.

De mint akit megbántanak,
sugarát gyorsan visszarántja,
mert égre lobbant versenytársa:
a fényes toronyóra-lap.

                                    (Fodor András fordítása)

Györe Imre: Avignoni tánc

Szepes Attila:Városok

   Tornyos Szeged híres város,
   nincsen ottan utca sáros,
   rózsát öntöz a mészáros,
   cinkét árul a bazáros.

   Magasan áll Győrnek vára,
   meg ne állj ott éjszakára:
   kezed Duna nádja vágja,
   lábad Rába rákja rágja.

   Debrecenben decemberben
   minden sámfa kirügyezzen,
   minden vállfa levelezzen,
   arany násfa megteremjen.

Robert Herrick: A venyige

      Azt álmodtam éjjel, hogy testem
     átváltozott: szőlőtő lettem,
     rügyet neveltem, lombot, szárat,
     s beleptem velük Lúciámat,
     indáimmal combját és pöttöm
     lábát is átöleltem többször,
     majd sok mohó, de lágy kacsommal
     hátulját is magához fontam,
     koszorúnak sok zöldessárga
     fürtöt aggattam homlokára,
     míg úgy állt mellettem a drága
     lány, mint venyigék közt mezítlen,
     fiatal, ittas bacchus isten.
     Csavarodó indákkal közben
     kezét-lábát is megkötöztem,
     hogy zsákmányommá lett a rablány
     minden testrésze: s mikor aztán
     levéllel fedtem ama részét,
     mit másnak nem mutat a szépség,
     kirázott a gyors kéj, s egyszerre
     nem voltam többé puha, szende,
     jámbor venyige: sokat akaró
     vesszőm felállt, mint a szőlőkaró.
        
     Faludy György fordítása

Charles Baudelaire: A macskák

A lázas szeretők és a szigorú bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.

A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet;
gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,
ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani.
Ha merengenek, oly nemes szobor alakban
nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban,
melyeket az örök álom deleje fog.

Ölükből bűvösen pattog a villamosság,
s rejtélyes szemüket, mint finom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.

                                                       Szabó Lőrinc fordítása

Bratka László: Macska a szalmakazal horpadékában