Eörsi István:
A HARMONIKUS ÉLET RECEPTJE

Ha bánt valami,
szedj mélyről a tálból,
szedj még egyszer és menj,
légy máshol.

Tisztára törölt
szemüvegedet vedd le.
Megbékélt szemmel nézz
elhülyülő szemekbe.

Elviselhető lesz
az elviselhetetlen,
de nem lehetséges,
ami lehetetlen.

Mi elfogadhatatlan,
– mert a szív belefásul –
azt ne fogadd el, sőt
ne is vedd tudomásul.

Georg Trakl: GYEREKKOR   

    Fürtösre ért a bodza: kék barlangja homályán  
aludt a gyerekkor. A tűnt ösvényen,  
ahol rőten suttog a vad fű,  
most tűnődik az ág. A lombsusogás  

úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán.  
Szelíd a rigó szava. Hallgatagon  
megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.  

Egy kék pillanat már csak a lélek.  
Félénk vad bukkan elő a fák közül és  
távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák.  

Most hívőbben ismered a homályos évek titkát,  
a magános őszt, szobák hűvösét;  
és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át.  

Csöndesen zörren egy tárt ablak; könnyekig   
meghat az omladozó temető, ha látod a dombon,  
legendák érintik szíved: de néha felderül a lélek,  

hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol.  

(Radnóti Miklós fordítása)  

Orbán Ottó: SZENTENDRE

Dunáról fúj a szél,
a napfény ezer éves.

Ki hallja meg Zsigmond király vadászkutyáit,
a kalapács barokk csilingelését, istenes szerbek énekét,
a göndör szentek keservét az autó-pöfögésben?

Itt járt gyalog a szerelem hínáros ég alatt,
itt verte félre a szőlőszemek zöld harangját, 
mert kigyulladtak a félőrült virágok
a dunaparton és a festők vásznain.
Itt tanulta a képzelet a parasztházak mértanát,
ásók, kapák szobrászatát, a meszelt falak látomását.
Itt szállt alá fekete szárnyain a súlyos angyal, 
útban a tüdőbaj és a halál felé
kinyújtózott a faragatlan deszkán.

Itt kérdezi sziklán a fény, vásznon a festék:
honnan hová ennyi mosoly,
a gyász, a győzelem az utcán?

Sütkérezik a kő, mint vénasszony a nyárban,
nyöghetsz a falban, Kőmíves Kelemenné!

SZENTENDRE, A DUNAKANYAR KAPUJA

„Tudjátok, merre van Szentendre? Ez a kisváros a Duna jobb partján fekszik, Buda, Visegrád és Esztergom között… Gyönyörű táj! A városka előtt a Kis-Duna, szemünk előtt termékeny falvakkal teleszórt sziget: azon túl a Nagy-Duna, amott egy római kőhíd maradványai. A városka mögött és bal oldalán csupa szőlőskert, meg gyönyörű hegyek… Aztán az a szép völgy Szentendre, Pomáz és Buda között, mint valami óriás amfiteátrum ... Gyönyörű táj, gazdagság, jó bor, pompás víz. Akarsz ennél többet?”

Több mint száz évvel ezelőtt írta ezeket a sorokat Ignjatovics Jakov szülővárosáról. A mediterrán hangulatú táj szépsége nem csak Jakovot nyűgözte le, hanem a rómaiaktól kezdve napjainkig mindenkit. A Dunakanyar kapujában, a Pilis és a Duna találkozásánál a Szentendrei-szigettel szemben található Szentendre. Repüljünk vissza az időben 1800 évet! Akkor a mai turistáktól nyüzsgő óváros helyén római kori villák sora állt. Szentendre sajátosan mediterrán hangulatát az elmúlt évszázadok folyamán idetelepült szerb, dalmát, szlovák, német és görög telepesek kultúrájának izgalmas keveredése alakította ki. Ennek az időszaknak az emlékeit a város délies hangulatú, barokk stílusú polgárházai, templomai, macskaköves utcácskái, szűk sikátorai őrzik. A város könnyen megközelíthető autóval, HÉV-, autóbusz- és sétahajójáratokkal. Ez is hozzájárul, hogy Szentendre nagyon kedvelt kirándulóhely; évente több ezer turista érkezik ide a világ minden tájáról. Sok budapesti választja új otthonának a kisvárost, ez a hely ugyanis elég távol van Budapesttől, hogy maguk mögött hagyhassák a főváros zsúfoltságát és zaját, de elég közel, hogy ott vállaljanak munkát, vagy intézzék ügyeiket.
Szentendre a művészetek és múzeumok városa. A nyugodt kisváros a század eleje óta vonzza a művészeket. Több mint kétszáz képző- és iparművész, valamint író, költő, zenész és színész él és alkot a városban. Itt időzött például Kassák Lajos, Vas István, Hamvas Béla és Németh László is. Szentendrén az egy főre jutó múzeumok száma országos szinten is kiemelkedően magas. Számos múzeum és galéria mutatja be a város gazdag múltját és pezsgő művészeti életét. Sok a magánkézben lévő gyűjtemény, ahol neves helybeli művészek tárlatait tekinthetjük meg; a Képzőművészeti és Kulturális Centrumban számos időszaki kiállítást rendeznek. Szentendrén találhatjuk a Ferenczy Múzeumot, a Barcsay-gyűjteményt, a Czóbel Múzeumot, a Kmetty János Emlékmúzeumot, a Kovács Margit Kerámiagyűjteményt, vagy a Római Kőtárat. Az ínyenceket olyan különleges kiállítások várják, mint a Gyémantmúzeum, a Dobos Édesség tárlata, a Gasztro- és Italmúzeum (Csokimúzeum), a Lámpamúzeum, az Üvegmúzeum, a Babamúzeum vagy a Magyar történelmiékszer-kiállítás. Ezek közül is kiemelkedik a Szamos Marcipán Cukrászda, az ország első marcipánokat bemutató múzeuma. A marcipánmunkák között ismert személyiségek alakjai, művészien díszített esküvői torták, rajzfilmfigurák és más édes hírességek, valamint a 160 centis marcipánból megformált Parlament is látható.
Az 1967. február 1-jén alapított Szabadtéri Néprajzi Múzeumban sétálva igazi időutazásban lehet részünk. A kiállítás 55 hektáron Magyarország népi építészetét és a hagyományos népi életmódot mutatja be, kézműves bemutatókkal, folklórműsorokkal, színházi előadásokkal kísérve. A parasztudvarokban, a lakó- és gazdasági épületek, műhelyek, korabeli templomok között sétálva a látogató úgy érezheti, mintha az eredeti falvak nyüzsgő életébe csöppent volna vissza. Bámulatos érzés dédanyáink, ükapáink világában kalandozni. Mára már feledésbe merült vagy ritka mesterségekkel, a kézműiparral, a hagyományos paraszti ételekkel, a falusi-mezővárosi társadalom ünnepeivel, szokásaival, lakáskultúrájával, egyszóval kulturális örökségünkkel ismerkedhetünk meg. Hétvégéken népi iparművészek, kézművesek mesterségük fortélyaiba engednek bepillantást, és szívesen tanítják is az érdeklődőket. A paraszti ünnepek alkalmával, azok szokásait, hangulatát is felidézik a szervezők. Ilyenkor a látogató nem csak passzív befogadója az eseményeknek, hanem aktív résztvevője is. Ilyen alkalom például a húsvét, amikor kipróbálhatjuk a tojásdíszítést, a patkolást vagy batikolást, készíthetünk cserépedényt vagy gyertyát, illetve megkóstolhatjuk a húsvét hagyományos ételeit is.
Szentendrén mindig történik valami. A hagyományosan megrendezésre kerülő fesztiválokon, nyári estéken, szabadtéri színházi előadásokon, jazz-esteken vehetnek részt az ide látogató turisták és persze a szentendreiek. Mert nem lehet jó vendéglátó az, aki nem érzi jól magát a saját otthonában! A teljes évet átfogja a három legjelentősebb összművészeti fesztivál: a Szentendrei Tavaszi Napok, a Szentendrei Nyár és az Advent Szentendrén. De kihagyhatatlanok az Ister napok is; igazán különleges élmény az ilyenkor hagyományos, káprázatos látványt nyújtó lampionos dunai csónakfelvonulás és gyertyaúsztatás.
Tegyünk egy sétát az Óvárosban! A város főterét nyáron is sokan megcsodálják. A helyiek azonban azt mondják, hogy igazi csoda látványában mégis azon kevesek részesülnek, akik egy téli estén, friss hóesés után láthatják. A Fő tér közepén áll a Kalmárkereszt, ami az 1763. évi pestisjárványban elhunytaknak állít emléket. A monda szerint az oszlop alá fejjel lefelé eltemettek egy pestisben elhunyt embert. A dimbes-dombos, macskaköves utcákon gyalog, vagy lovas hintóra ülve barangolhatjuk be a romantikus hangulatú belvárost. A Duna-parti korzón sétálva akár hajókirándulásra is vállalkozhatunk. A belvárosban a félszáz kisvendéglő valamelyikében, cukrászdák, kávézók hangulatos kerthelységeiben pihenhet meg az utazó. A Bormúzeum pincéjében magyar borokat kóstolhatunk. Feltétlenül nézzük meg az Ortodox püspöki székesegyházat, a Pozsarevacska-templomot és a Római katolikus plébániatemplomot! Ha az utazónak szerencséje van, valamelyik rendezvényen láthatja a ma már szinte százfős, rendkívül tehetséges Szentedre Néptáncegyüttes egyik fellépését. Ebben a bűbájos kis világban az ember elfeledkezik a mindennapok őrült rohanásáról, megpihenhet és elvarázsolódhat egy kicsit. Kár, hogy a rohamos fejlődés és a turisták számának ugrásszerű megnövekedése miatt olyan bosszantó apróságok, mint a zsúfoltság, vagy a parkolóhiány kicsit kizökkentik az embert ebből a romantikus andalgásból.

   Jens August Schade:
   EGY KÁVÉZÓBAN ASSENSBEN

   Assensben nyirkos volt, hideg és üres minden, s akárcsak 
   egy szappandarab,
   ami kicsusszan markoló kezünkből – emelkedett a sárga hold
   a tengerből elő, tükörfényesen – s odakint, lám, mily
   kerek és csábító,
   mintha egyedül nékem fénylett volna, a gömbje
   ezüstösen-csillogón lebegett, akár Krisztus a nedves habokon –
   s egy kicsi kétárbocos, fekete mint a szén, siklott éppen tova
   csillanva, miközben mi
   örömtől s boldogságtól eltelve nevetgéltünk feléjük asztalunktól
   abban a savanyú, sötét, hideg, dohos, szegényes kávézóban,
   ahol szerelmi vágyban ültünk – fénylőn emelkedett a hold, a
   víz gyűrűzött, s te a tenger fölé
   föltartottad a poharad – s az asztallap alatt másik kezed
   kezemben nyugodott,
   és eltelve a vágytól hagytuk a kétárbocost, hadd hajózzon el
   messzi kikötője felé,
   s a pamlag, amin ültünk, ringott akár a tenger már alattunk,
   mikor egymással koccintottunk.

   (Sulyok Vince fordítása)

Gyukics Gábor: KÖRHINTA

A vége, ha megvan
idővel az eleje is megérkezik
közben sok minden elmarad
észre sem veszed, ami eltűnik
a céllövöldés,
a törökméz, a tűzifa- és a sárgabélűdinnye-árus
és az a lány
akit elveszíteni nem akartál soha

„A ragyogó ködben csillogó párában a kertek lustán pihennek...
arany mézben úszik a föld, és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.
Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz...
olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása.” 

                                                                   (Hamvas Béla)

Áprily Lajos: KÉK SUGARAK

Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves,
de mint a szajkó szárnya-tolla: kék.
Nézem s mögötte messze felmagaslik,
ahol laktunk, az erdős kék vidék.

Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger,
mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár.
Nekünk az erdő volt a végtelenség,
nekem a szajkó volt a kékmadár.

Az évek rabló-kézzel fosztogatnak,
színek halála minden szürkület.
Rekedt szajkóim régen elrepültek,
irtás az erdő is falunk felett.

Fáradt szemem is egyre veszti fényét.
Kertek felett is szürke gőz terem,
s az októberi eső zuhogója
olyan sötét és olyan végtelen.

Ha most az égi kékség is kilobban,
a szép színekből nekem mi marad?
Nő a homály s én néha úgy marasztom
azt a fogyó, szajkó-kék sugarat.

A FŰSZEREK TÖRTÉNETE

A fűszerek a kezdetektől fogva kiemelkedő szerepet töltöttek be a történelemben. A fűszerek voltak a legértékesebb árucikkek az ókorban és a középkorban. A bibliai Józsefet az Ótestamentum szerint bátyjai fűszerkereskedőknek adták el rabszolgának. Salamon király az Énekek éneke című műben szíve választottját különböző fűszerformákhoz hasonlítja. A fűszerek jelentették a fő motivációt, hogy Vasco Da Gama portugál hajós elindult Indiába, ami a brit birodalom négy évszázados uralmának kezdetét jelentette. Ugyanabban az időben Kolumbusz Kristóf az Újvilágból jelentette, hogy ott rengeteg új fűszer található.

Manapság nem okoz nagy gondot, nehézséget a fűszerek beszerzése. Minden konyhában ott van a kis fűszertartó, amelynek apró fiókjai bors, sáfrány, gyömbér, szegfűszeg, fahéj, szegfűbors, paprika, babérlevél, majoránna feliratokkal van ellátva. Ha valamelyik kifogy, könnyen, néhány fillérért beszerezhető. Ezért ma már nehezen értjük, hogy volt idő, amikor a fűszereket aranyárban mérték, és csak a leggazdagabbak juthattak hozzá, hogy a fűszerekkel való kereskedelem nemcsak egyeseket tett mérhetetlenül gazdaggá, hanem egész országokat fölvirágoztatott s a jólét, amelyet teremtett, nagyszerű lendületet adott a szellemi élet, a tudomány, irodalom, a művészetek fejlődésére is.

Régen a fűszerek miatt veszedelmes felfedező utakra vállalkoztak, súlyos, véres háborúkat vívtak. A fűszerek története nagyon szoros összefüggésben van az újkor kezdetével. A Föld ismeretlen részeinek felfedezésére a fűszerek ösztönözték az embert, így azt is lehet mondani, hogy a középkor elmaradottságából, sötétségéből a fűszerek vezették át az embert az újkor világosságába. Volt idő, amikor az európai nemzetek a keleti fűszereket: a borsot, fahéjat, gyömbért, szegfűszeget, szerecsendiót nem is ismerték. Honi fűszernövények mindenütt voltak, de ezek korántsem voltak olyan hatásosak, gyomorideg izgatók, mint azok, amelyeket a keleti arab kereskedők szállítottak Európába már az ókor második felében. A keleti fűszerek közül legelőször a fahéj, a bors és a gyömbér jutottak el a Földközi-tenger partjain élő, művelt népekhez, a görögökhöz s rómaiakhoz.
A fahéj, bors és gyömbér Kínában termett, és hosszú karavánúton jutottak el Görögországba és Itáliába. A görögök hét juhot is adtak fél font borsért, az előkelő rómaiak óriási összeget fizettek aranyban 2-3 deka szegfűszegért. A szegfűszeg, ánizs és koriander Indiában termett. Amikor Alarich, gót király elfoglalta Rómát, 3000 font borsot is követelt a hadisarcban. Tevekaravánok hozták a fűszereket az ázsiai síkságon keresztül a Perzsa-öbölig, itt arab kereskedők vásárolták meg és hajókon Aleppóba szállították, ahonnan görög és római kereskedők vitték szét a Földközi-tenger környékére. A fűszerek útja a közlekedésnek abban a bizonytalan korszakában egyáltalán nem volt veszélytelen. A tevekaravánokra rablók leselkedtek, a hajóknak kalózoktól kellett rettegniük.
A szállítmányok sokszor odavesztek. Nem is lehet csodálni, hogy nagy ára volt az olyan árucikknek, amelyet ennyi veszedelem fenyegetett. Az arab kereskedők még borzalmas meséket is eszeltek ki, hogy a magas árakat érthetővé tegyék. Azt regélték, hogy a fűszerek Arábiában teremnek ugyan, de a fűszerfákat tengeri szörnyek és démonok őrzik, úgyhogy csak nagyon bátor emberek tudnak fűszereket szerezni életük kockáztatásával.

A nagy ár nem akadályozta meg a fűszerek keletét. Minnél drágábban adták, az emberek annál jobban vágyódtak utánuk. Kr. u. a VII. században arab kereskedők útján s a velencei kereskedők közvetítésével keleti fűszerekhez jutottak a Földközi-tengertől távolabb fekvő európai népek is. A középkorban a velencei köztársaság hajói uralkodtak a Földközi-tengeren. Velencei kereskedők vásárolták meg az araboktól a keleti karavánok árucikkeit, a selymeket, drágaköveket és fűszereket. Velencei kereskedők juttatták el ezeket Európa többi országaiba. A fűszernek volt mindenütt a legnagyobb keletje.
Az emberek csodálatosnak találták a keleti fűszerek különös, kellemes ízét. Minden árat megadtak értük, s dőlt az arany Velencébe, ahonnan szétszivárgott egész Itáliába, a gazdag kereskedők palotáiba. Ezek a kereskedők palotákat építettek, divatos festőktől festményeket vásároltak, tudósok társaságát keresték, és szívesen vásárolták a könyveket.
Az európai kereskedelem fő útvonalai Itálián mentek keresztül, az olasz városok meggazdagodtak és minden művészet s tudomány fölvirágzott bennük. Az olasz reneszánsz-kor anyagi jólétének és szellemi ragyogásának a keleti árucikkekkel való kereskedelem, elsősorban a fűszerkereskedelem alkotta az alapját. A fűszereket könnyen lehetett szétszállítani Európában, óriási árakat lehetett kérni értük.
Elgondolni sem lehetett kívánatosabb formáját a kereskedelemnek, a pénzszerzésnek. A keleti fűszereket ebben az időben sokan nemcsak ételek ízesítésére használták, hanem orvosságnak is. Az alkimisták azt hirdették, hogy a keleti fűszereknek lelkül van, s csak az tud velük bánni igazán, aki tüzes, titokzatos lelküket ismeri.
A középkorban már a kelet-ázsiai szigetekről származó szerecsendió s a szerecsendió-virág is szaporította a keleti fűszerek számát. Európában mindenütt hittek abban a régi mesében, hogy a keleti fűszerek a távoli csodaországban, Arábiában teremnek. De csak addig, amíg az olasz kereskedő, Marco Polo visszatért nagy ázsiai útjáról. Ő könyvet írt utazásáról és elbeszélte benne, hogy személyes tapasztalataiból tudja, hol terem a fahéj, a bors, gyömbér, kámfor. Kínában látta ezeket. Szegfűszeget Malaccában látott és még más fűszernövények is bőven teremnek Távol-Keleten, Ázsiában, mesélte. Könyvét mohón olvasták Európa szerte, különösen a hajósok és kereskedők. Sokan nem hittek neki, s fecsegésnek tartották mindazt, amit a kínaiak millióiról, nagyvárosairól, aranytetejű palotáiról, templomairól, meg a sok drága fűszerről beszélt, ami ott úgyszólván semmibe se kerül.
A meggazdagodni vágyó kalandorszellemű emberek azonban rendületlenül hittek neki, aki ott járt messze Keleten, s ők is odavágytak, hogy kincseket szerezzenek, drága fűszereket szállíthassanak haza. A hívők közé tartozott az olasz genovai Kolumbusz Kristóf, aki már gyermekkorában elragadtatással olvasgatta Marco Polo könyvét.

Tudjuk, hogy Kolumbusz Kristóf a kalandos álmodozások hatása alatt vágott neki három kis vitorlás hajóval az óceánnak, hogy tengeri úton jusson el abba az országba, amelyről Marco Polo könyvében olyan sok kívánatos dolgot olvasott. Tudjuk, hogy nem jutott el oda, hanem fölfedezte Amerikát, amelybe mintegy belebotlott. Ő ugyan nem talált ott fűszereket, de a spanyol hódítók, amikor a kelet-Indiai szigeteket és Mexikót elfoglalták, és alaposan átkutatták, találtak vaníliát, kakaót, szegfűborsot, amivel az Újvilág ajándékozta meg az emberiséget.
Közben egy kis nyugat-európai nemzet ugrott a tengeri kereskedelem élére, a portugálok. Bátor hajósai óvatosan tapogatózva egyre lejjebb jutottak Afrika partjain. Keresték a Távol-Keletre, a fűszerekben gazdag országokba vivő tengeri utat.
Végül Vasco de Gama három hajóval eljutott Indiába s fűszerekkel, s más értékes keleti árucikkekkel megrakodva tért vissza. Utána más portugál hajósok mentek a kelet-ázsiai tengerre és sok eddig ismeretlen szigetet fedeztek föl. A kereskedelmi útvonalak biztosítására erődítményeket építettek a partokon. Kelet-Indiában Goa volt a portugál kereskedelem középpontja.
Nemsokára megalakult a Kelet-Indiai Portugál Kereskedelmi Társaság, amely jól megszervezte a fűszerkereskedelmet s volt gondja arra is, hogy a versenytársakat távol tartsa a fűszertermő helyekről.
A XVI. században a keleti fűszerkereskedelemnek legnagyobb részét a portugálok vágták zsebre. Portugália ekkor élte virágkorát, városaiban ekkor épültek a legszebb épületek.
De hamarosan megjelentek a versenytársak is, akik osztozni akartak a portugálokkal a fűszerkereskedelem nagy hasznában. Előbb a spanyolok jöttek, majd a hollandok és az angolok. A jövevények nemcsak új területeket, szigeteket fedeztek föl, hanem elkeseredett, véres harcokat vívtak egymás ellen is. A hollandok mutatkoztak eleinte legszívósabbaknak. A spanyoloktól elragadták a híres Fűszer - más néven - Molukki-szigeteket, amelyek tulajdonképpen tengerből kinyúló, erdővel borított hegycsúcsok. Ezeken csodálatos gazdagsággal nőttek a fűszernövények. Az angolok 1600-ban megalakították a Brit Kelet-Indiai Társaságot s a portugálokat kiszorítva, hamarosan ők lettek az urak Kelet-Indiában. A harcok során megtörtént, hogy a hollandok megrohanták a Banda-tengerben a portugál szigeteket s fölgyújtották ott a fűszerültetvényeket.
A hollandok 1770-ben birtokukba vették a kitűnő fahéjat adó Ceylon szigetét, s nagy ültetvényeket alapítottak ott. Az angolokat azonban bántotta, hogy a ceyloni fahéj sokkal jobb minőségű, mint az indiai, vagy a kínai, tehát 1796-ban elfoglalták Ceylont, s a fahéjjal való kereskedelem a Brit Kelet-Indiai Társaság kezében volt, míg ezt föl nem oszlatták (1858). A manapság árult fahéjnak legalább háromnegyed része nem Ceylonban termett, hanem csak ceyloni fahéj van vegyítve hozzá (ma Sri Lanka). A hollandok pedig a szerecsendióval való kereskedelemben szereztek egyedárusítói hatalmat. Miután a portugál szigeteken fölégették a szerecsendió ültetvényeket, ők az Ambrina-szigeteken termeltek szerecsendiót, amely sehol másutt nem termett. 1769-ben a Mauritius-szigetek francia kormányzója baráti látogatást tett az Amrona-szigetek holland kormányzójánál. Megtekintette a híres szerecsendió ültetvényeket is, s néhány magvat titokban zsebébe rejtett. Ugyanígy szerzett magvakat Penang, angol sziget kormányzója is. A hollandok néhány év múlva azt vették észre, hogy senki sem vásárol tőlük szerecsendiót, hanem az európai magkereskedők sokkal olcsóbban szerzik be ezeket a francia és angol szigetekről.

A keleti fűszerek ma is érdemtelenül nagy szerepet kapnak az ételek készítésénél. De világkereskedelmi jelentőségük ma már megközelítőleg sem olyan nagy, mint régen volt. Nincs semmi ok arra, hogy nagy áruk legyen. Az egykor regényes hírű fűszerek, a kereskedelem rendes árucikkeivé lettek. Mindenütt használják a keleti fűszereket, de sehol sem értenek annyira a fűszerezéshez, mint Kínában és Indiában, ősi termőhelyükön. Itt különös ízű fűszerezett ételeket tudnak készíteni. Ezt a képességüket felismerték, az európai és amerikai nagy szállodák, ahol a szakácsok igen gyakran kínaiak, a finom, ínyencfőzés nagy mesterei.

Baranyi Ferenc: NE HIDD A FÉNYT ÖRÖKNEK

Várj meg, én kedvesem, sötétedik már –
és nélküled csak rettegés az alkony.
Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
mert félek s fázom itt a puszta parton!
Pedig szép volt az erdő és a nádas –
hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,
még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,
megtévesztett a sugárzás az égen,
aranya hullt a kőre, vízre, fára,
izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem –
s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!
Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
mivel a néma éjsötét örök csak.

A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
mint tigris karmait egy csepp körömlakk.

„Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy  fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.” 

(J. A.)

Gömöri György: NYÁRESTE SIRMIONÉBAN         

                                „Ha majd elindulsz Ithaka felé,
                                válaszd hozzá a leghosszabb utat”
                                                                   (Kavafisz)

Már túl az emberélet szebb felén
de útban messzi Ithaka felé
megálltunk egyszer fenn a Garda-tónál
– csak alkonyatkor értünk Sirmione
kis főterére ahonnan röpke séta
Catullus sírkertje de sajnos akkor
az a sírkert éppen zárva volt
kiültünk hát a csöndes Garda-partra
a gyerekek kavicsokat dobáltak
a vízbe míg a violaszín égre
lassú menetben felmászott a hold
langyos meleg volt s én szemem behunyva
számoltam a hosszú partszegélynek
csapódó kis hullámok loccsanását
a vendéglőből édes zene szólt
– én nem gondoltam akkor Ithakára
csak elfogott a nyár a perc varázsa
míg hűvös szél tépett az éjszakába
s elindultunk Desenzano felé

                        

LONDON – What’s the weather like today, Sir?

Úgy tartják, hogy az angolok kimértek, távolságtartók, színpadiasak, felszínesek, de roppant udvariasak. Ha erre gondolok, mindig egy kép villan fel előttem: elegáns londoni szalon, öt óra. Kikeményített inggallérú urak szertartásosan, arisztokratikusan kitartott kisujjal, kortyolják a tejes teájukat, és közben az időjárásról vagy a tőzsdeárfolyamokról tereferélnek és mély meghajlással üdvözlik a terembe lépő hölgyeket.
Tény, hogy az angolok messze földön híresek az udvariasságukról. Vajon a londoniak semmit sem változtak Dickens óta? Tényleg ennyire megközelíthetetlenek, ennyire finomkodók és unalmasak? Az angol szótár XVIII. században élt szerzője, dr Johnson írta: „Aki Londont unja, az magát az életet unja, hiszen London mindent megad, amit az élet kínálhat”.
Való igaz. Van egy tradicionális London, melyhez a született helyiek makacsul ragaszkodnak, csak úgy, mint a keménysapkás bobbykhoz, a black cab taxikhoz, a pirosra festett, dupla emeletes buszokhoz, a klasszikus telefonfülkéikhez, a jobb oldalas autóikhoz. Ez a hagyománytisztelet pedig együtt él egy nyüzsgő, színes, eleven Londonnal, ahol szinte minden nap történik valami: fesztiválok, világhírű sztárok koncertjei és a legkülönbözőbb stílusú művészek kiállításai váltják egymást. Minden nagyvilági, amit London ajánl: a színházak, musicalek, múzeumok, álomszép parkok, és a sok látnivaló. Szinte minden utcához, épülethez kapcsolódik egy-egy érdekes történet a város több mint kétezer éves múltjából.
Miközben a belváros a metropolisz nyüzsgését kínálja a látogatónak, a központtól nem messze az angol vidék nyugalmát is megtalálhatjuk a külvárosokban vagy a belvárosi parkokban is. Ez a kettősség teljes természetességében megfér egymás mellett. Csakúgy, mint a felelősségtudat és lazaság. Au-pair-ként kint dolgozó barátnőm mesélte, hogy az ötéves kissrác, akire vigyázott, reggel kilenctől délután ötig az iskolában volt. Minden sulinak saját egyenruhája van, amit kötelező hordani. A londoniak talán már ezekkel az egyenruhákkal magukba szívják a merevséget és megtanulják, hogy érzéseik csak azokra tartoznak, akikkel a szabadidejüket együtt töltik. Például a parkokban. London szerte millió park, kert található, ezekben pedig mindig ülnek, fekszenek, piknikeznek, olvasgatnak vagy épp rendezvényt tartanak. Fiatalok, idősek, egyenruhás iskolások, meglazított nyakkendős öltönyösök, barátok és családok egyaránt. Itt könnyen bekapcsolódhatunk a londoniak hétköznapjaiba. És a turistákkal is fantasztikusan bánnak. Türelmesen végighallgatják kusza mondataikat és készségesen segítenek. Ha látnak valakit gondterhelt arccal a térképe fölé görnyedni, nem kell sokat vári, valaki meg fogja kérdezni, miben segíthet. Ha ennek az ellenkezőjével találkozunk, biztosak lehetünk benne, hogy nem londoni. Nos, ez London másik arca.
Talán csak Párizsban az Eiffel-torony környékén látni annyi idegent, mint Londonban. Azzal a különbséggel, hogy míg Párizsban ordít róluk, hogy turisták, Londonban helyiek. London a nemzetek olvasztótégelye, a világ minden tájáról betelepült nemzetiségek sokszínűségével találkozunk lépten nyomon. Pakisztáni az újságárus, török a taxis, kínai, vagy afrikai a pizza futár és sorolhatnánk napestig.

Klasszikus London közlekedése is. Csak a nagyon bátraknak ajánljuk, hogy autóba üljenek, mert a jobb kezes rendszer nem egyszerű, bár kalandnak nagyszerű. A londoniak tényleg roppant előzékenyek, segítenek a tájékozódásban, és a rendőr sem büntet, ha rossz sávba kanyarodunk, de számos egyszerűbb megoldás is létezik. Taxi van bőven, Londonban mintegy húszezer taxisofőr dolgozik hivatalosan. A föld alatti közlekedés is logikus, annak ellenére, hogy nagyjából 12 metróvonal van. A megállók mind érthetően kitáblázottak, megtalálhatóak a metróállomások nevei, az átszállási lehetőségek, illetve a zónák határai. Az igaz, hogy nem árt már az elején beszerezni egy ingyenes metro térképet, az sokat segít az eligazodásban.
A mozgólépcsőkön mindenki betartja, hogy a jobb oldalon közlekedik, utat biztosítva a sietőknek… S ha már jól elboldogulunk a föld alatt, nyakunka vehetjük a föld feletti világot. Vannak amolyan "kötelező" látnivalók, amiket azonban nem szabad kihagyni. Ilyen a Buckingham Palota, ami 1803 óta a királyi család otthona. A palota előtti őrségváltás igazi turistacsalogató látványosság, ezért ha látni is akarjuk, érdemes jóval hamarabb odameni. Temze partján áll a Parlament, híres óratornyával, a Big Ben-nel. A Parlament üléseit bárki, ingyen látogathatja... A Westminster apátságot sem szabad kihagyni. Ez a templom a mai napig a királyi család koronázási és nyughelye is. William Shakespeare sírja is itt található. Ha pihentető, ám látványos programra vágyunk érdemes végigjárni a Madam Tussaud Panoptikumot. Madam Tussaud Franciaországban készítette el a guillotine áldozatainak halotti maszkját, majd amikor Angliába költözött, galériáját nyitott. Ma már főleg színészek, énekesek, politikusok viaszszobrai csodálhatók meg benne.
A London Eye-ra, az egyik legújabb nevezetessége a városnak, melyről gyönyörű körpanoráma tárul elénk. Nem csak a legújabb de a leglátogatottabb is, így tanácsos rá előre jegyet foglalni.
A belvárosban számos pubot, éttermet találhatunk. Némelyik kifejezetten a turisták számára épült. Az Oxford Street a vásárlás központja. A legdrágább, legelitebb holmiktól az olcsó turkálókig mindent megtalálhatunk a környéken. A shoppingolóknak kötelező betérni a Harrods-ba vagy a Selfridges-be, de klasszikusak a bolhapiacok, mint a Portobello Road vagy Camden Lock. Londonban számos nagy múltú üzletet találunk. Bár ezek többségét csak kevesek engedhetik meg maguknak, érdemes néhányba betérni sétálás közben, ha másért nem, a kedves kiszolgálást, sok évszázados szakértelmet és eleganciát megcsodálni. A Jermyn Street egyik legrégebbi üzlete az 1797 óta működő Paxton & Whitfield sajtbolt. Nem messze található innen a majd 200 éve működő Berry Brothers & Rudd borkereskedés, ahol majdnem 216 ezer üveg bort árusítanak, s itt látható az a bőrkötéses könyv is, amelyben régen a súlyukért aggódó hírességek (Byron, Nelson, Wellington) adatait rögzítették. Az üzlet pincéjében az 1830-as években III. Napóleon tárolta több száz kiáltványát. A 9-es szám alatt található Lock & Company 1759-től készít itt kalapokat, kalapboltként pedig már 1676 óta működik az üzlet. Egyik nevezetessége, hogy itt készítették az első keménykalapot. A 6. szám alatt működő John Lobb csizmakészítő boltja egyike a világ legszebb régi üzleteinek, ahol ma is kézzel készítik a lábbeliket. A világ leghíresebb sétapálca és esernyő boltja, az 1830-ban nyílt James Smith & Sons is a környéken található. Aki szereti a teát, az ne mulassza el a Strand 216 alatti Twinings teaboltot. Az éjszakai élet zajos színtere a Soho és a Covent Garden. Egymást érik a diszkók, kocsmák, mulatók. A Covent Gardenben rendszeresek az ingyenes operai részletek, színházi jelenetek és egyéb szórakoztató előadások. Ahhoz, hogy minden látnivalót, nevezetes épületet, hidat és múzeumot végig tudjunk járni, egy hét is kevés. És akkor még nem is beszéltünk a parkokról, szórakozóhelyekről, pubokról. Érdemes ezért szelektálni, érdeklődési kör szerint. Higgyék el, ez nem bűn, de segít abban, hogy mindenki megtalálja és felfedezze a maga Londonát.

   Faludy György:
   GÖRÖG HALÁSZ SÍRJÁRA

   Therisz, ki dolgát nem hagyhatta másra
   s a hullámok közé ment aratásra
   halászember volt és nem méd király,
   ki csónakon, nem széplegényű gályán,
   de zord habok között s a szél dagályán
   munkálkodott, akár a sok sirály.

   Redős arccal, szemtől-szembe a nappal
   bolygott az árban, mely tejszín volt nappal,
   borvörös, mélyzöld, türkiz vagy achát,
   ezüstös és koromfekete éjjel,
   s hetvenszer látta búsult eb-szemével
   az Arcturus vésztjósló csillagát.

   A víz lett göncös nászi kerevetje
   s az álnok tenger is viszontszerette,
   munkájánál nem érte soha baj,
   de holdtöltekor, késő agg korában
   lett sorsa, hogy kihúnyjon sátorában
   mint lámpás, melyből kifogy az olaj.

   S mert nem volt neje, öccse, fia, lánya
   e sírt szomszéd halászok karja vájta,
   mézet tettek rá, illatos füvet
   egy alkonyon, mely tiszta volt és kéklő,
   s aztán rádobták még szerelmük végső
   ajándékául ólmos könnyüket.

„A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit… mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél.”                                                                
                                                    Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

Juhász Gyula:
NE BÁNTSÁTOK A LOMBOKAT!

Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik
És hadd terítsenek álompalástot
Az élettől elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd játsszanak alattuk gyermekek,
Akik az első lépést most teszik,
Tipegve ismeretlen cél felé
És hadd pihenjenek meg a halottak
Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
Ne bántsátok a lombokat, ti élők!

ÉGI ÉS FÖLDI SZÉPSÉG
Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

A szépség földi tény – írta Emily Dickinson, aki a szerző kortársa volt, és szintén Amerikában élt. A regény idején két évszázaddal korábban járunk, de az erkölcsi törvények még ugyanolyan szigorúak, ha nem is bélyegzik meg a házasságtörő asszonyokat a skarlát betűvel, a szégyen lángoló jegyével. Hester Prynne, ez a varázslatosan megrajzolt nőalak sehogy sem illett puritán környezetébe, ráadásul szembement az álszent szemforgatókkal: törvénytelen viszonyából gyermeket várt, és nem volt hajlandó semmilyen áron elárulni, ki is a gyermek apja. Igazi földi szépség volt, akit az ég földi helytartója termékenyített meg. Szerelmüket Hester mégsem érezte bűnösnek: a szerelem nem az ördög, hanem az Isten ajándéka, vélte. Ám a büntetését viselnie kellett. Hét évig virított, tüzesedett, vöröslött a mellén a skarlát betű, amely elválasztotta a többiektől. A magány ellopja a szépséget, Hester szépsége is fonnyadni kezdett. „Mintha a vörösen izzó betű ellankasztotta, elperzselte volna lényének minden virulását, csak a csupasz, kemény körvonalakat hagyta meg. Csak azért nem volt visszataszító, mert nem voltak barátai, kedvesei, akiket visszataszítson. Még vonzó külseje is sajátságosan átformálódott. Részben talán szándékosan szigorú öltözködése okozta ezt, és hogy egyáltalán nem akart megnyerni senkit. Szomorú változás volt az is, hogy ragyogó, dús haját vagy levágta, vagy olyan tökéletesen rejtette sapkája alatt, hogy soha még egy apró fürtöcske se csillanjon meg a napon. Részben ezek a külsőségek, részben még sokkal inkább valami egyéb okozta, hogy Hester arcán nem volt többé olyan vonás, amelyen a szeretet megakadjon, szoborszerű fejedelmi alakján semmi, ami a vágyat megragadja, szívében semmi, ami gyöngédséget keltsen vagy eláruljon. Éppen az tűnt el belőle, ami nélkül az asszony nem maradhat asszony.” Ki ne látott volna megközelíthetetlen arcot, „mellyel csak a kő érezné jól magát?” (Dickinson) Ha nincsen arcunkon érzés, sugárzás, olyan, mintha a halotti maszkunkat mutatnánk. Dermesztően, idegenül. Hősnőnknek megadatott, hogy újra kiviruljon, és előbújjon belőle a szép. A férfi felvállalta őt, ennek minden következményével. „Hester hosszan, mélyen föllélegzett, mintha levetné a szégyen és fájdalom terhét, amely hét év óta állandóan nyomta. Micsoda megkönnyebbülés volt ez! Sosem érezte ennyire súlyosnak a terhet, csak most, amikor ledobta. Aztán ösztönös mozdulattal levette fejéről a sapkát – dús, sötét haja vállára omlott. Hol árnyékot, hol fényt vetett az arcára, és visszaadta vonásainak a régi, szelíd bájt. Szája körül gyöngéd mosoly sugárzott, mintha asszonyi lénye legmélyéről áradt volna. Sápadt arcán mélypirosság ömlött el. Nőisége, fiatalsága, egész gazdag szépsége visszatért a múltból, amelyet pedig az emberek visszahozhatatlannak neveztek. (…) Hiszen a szerelem akár újonnan születik, akár halottaiból ébred, mindig napsugarat hoz, csordultig telíti ragyogásával a szívet úgy, hogy kiárad a külső világra is.” Hesterből újra nő lett, élete kiteljesedett. Bár a férfit elvesztette, és magányosan élt tovább, vigasztalta valami: „Mélyen élt benne a hit, hogy elkövetkezik egy szebb és jobb korszak, majd ha a világ megérett rá, amikor új igazságot nyilatkoztat meg az Ég, hogy férfi és asszony viszonyát a kölcsönös boldogság biztosabb alapjára építse. (…) és egy sikeres élet meggyőző tanúságával bizonyíthatja, hogy a szerelem szent és boldogító.” És megint Dickinson jut eszembe, a két gyönyörű sor: „Ha napja hull beléd, / lehet-e nap sötét?” E két sor megerősít abban, hogy igenis a magunk elfogadása a múlttal, szégyennel, fájdalmakkal együtt tesz minket teljessé, és nyitja meg előttünk a világot – és létünk egyik legfontosabb érzését, a szerelmet is.

K. O.

Faludy György: FARKASKUTYA

Bőszéék kutyakölykével sokáig
játszódtam, mint ki kisgyerekkel játszik
kertünkben. Olyan okos volt! Előre
sejtette, milyen mókát várok tőle.

Versenyt futottunk – mindig megelőzött,
vagy ugrottunk (itt már ritkábban győzött),
s bukfenceztünk a fűben, én mögötte –
azt képzeltem, hogy így tart már örökre.

Ma reggel szájában többé nem hozta
a botot. Még nem gyanakodtam rosszra,
de tiszta szeme zavaros és bágyadt

volt, s könnyű fátylat szőtt benne a bánat,
mert hirtelen ráeszmélt és megdermedt,
hogy kutyának született, nem embernek.

(Budapest, 1992)

Jacques Prévert: HALOTT LEVELEK   

Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,  
az az idő, mi csak tiéd s enyém,  
ó, sokkalta szebb volt az életünk,  
és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.  
Kupacban áll a sok holt falevél –  
a tűnt nyarak emléke int,  
kupacban áll már a sok holt levél,  
mint könnyeink és örömeink.  
És az őszi szél elhordja mind,  
hol feledésnek éje vár,  
de lásd, tudom még szó szerint  
azt a dalt, mi oly messze már...  

E dal miénk, hozzánk hasonló,  
tiéd e dal s enyém, szívem,  
nincs két szív még oly egybehangzó,  
mint szíved és az én szívem.  
Csendben válnak el, egy szót se szólva,  
kiket az élet űz tovább,  
és az ár, a tengerár lemossa  
a tűnt szeretők lábnyomát.  

(Baranyi Ferenc fordítása)  

Csoóri Sándor: ÉNEKEK ÉNEKE

Ez itt a csípőd, a tomporod, a hátad.
Páros szép melled, mint két tüzérségi állás.
Ez itt a szád, a szemed völgye,
épp egy üstökös csóva-fénye siet át rajta.
Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel
az elgazosodott temetők közelében.
Nem is tudom: szeretlek-e, vagy csak
hódolok neked kalandos ujjaimmal?
Kezem egy elsötétített városban
évek múlva is rádtalálna.

Kányádi Sándor: Palackposta 

Kettétört az utolsó evező is, a hullámok
egyre tornyosodtak; nemhogy szűnt volna,
de nőtt s vadult a vihar, a holdat is
mindegyre el-elfújta, lóbálta veszettül,
majd kivágta valahová a messzi partra,
vagy talán be a reménytelenül mély óceánba.
Mertük a vizet egész éjjel. Vállal és lábbal
feszültünk a már-már összeroppanó bárka
bordáinak. Csak reggel, mikor a kelő nap előtt,
mint áhítatos mohamedán horda,
térden hajlongtak a fehér turbános hullámok,
csak akkor éreztük, milyen hiábavaló harc volt:
egyetlen korty víz nélkül várni a megaláztatást.
Föltápászkodtunk, körbekémleltük a derűs és
üres láthatárt, s maradék erőnket összeszedve
alámerültünk.

A MELEG BARÁT MÍTOSZA

Úgy tűnik, a nő legjobb barátja manapság nem a gyémánt, hanem a meleg férfi. A hírességek között legalábbis mindenkinek megvan a maga Gay Best Friend-je. Barátaink segítenek felfedezni önmagunkat, megszeretni azt, akik vagyunk, és gyakran késztetnek arra, hogy elinduljunk egy olyan úton, amihez egyébként nem lenne bátorságunk, pedig képesek vagyunk rá. Carrie Bradshaw-nak ott volt Stanford, Grace-nek Will, a valós életben pedig Victoria Beckham Elton Johnra támaszkodhat. Mindig elérhetők, ha szükség van egy vállra, amelyen kisírhatjuk magunkat, ha öltözködési tanácsra vagy alkalmi vételi tippekre áhítozunk, ha nem tudjuk eldönteni, hova menjünk szórakozni, melyik filmet érdemes megnézni, melyik eseményt nem szabad kihagyni. A popkultúra közhelyei alapján ítélve minden nő életében megkülönböztetett szerepet játszik egy meleg fiú barát, amiből logikusan következik a kérdés: életünk tökéletes férfija mindörökké az marad, akivel soha nem fekszünk le?

Kezdetnek talán tisztázzuk, hogy az ilyen jellegű barátságok vonzereje, legalábbis a képernyőn, a sztereotípiákban rejlik: a tévésorozatokban szereplő meleg férfiak jól főznek, szívesen járnak vásárolni, követik a divatot, tudják, ruhatárunk melyik darabját melyikkel érdemes kombinálni, és azt is, mi az, amiben még a sarki boltba sem szabad leugrani; érzelmesebbek, mint a heteroszexuális férfiak, imádnak énekelni és fülbemászó, vacak, de annál szórakoztatóbb dalocskára ugrándozni. A valós élet azonban ennél jóval bonyolultabb, és ugyanúgy, ahogy nem válhat minden nőből a legjobb barátnőnk, nem mindegyik meleg férfitól várhatjuk el, hogy ideális barátunk legyen, aki az említett témákban megoldja életünk minden problémáját.

A legenda szerint a meleg férfiak a nélkülözhetetlen tanácsadók, amikor divatról és stílusról van szó. Valljuk be, időnként a legjobb barátnőnkkel megejtett vásárlókörúton már felmerült bennünk, hogy az általunk éppen felpróbált ruha láttán vágott savanyú képe a féltékenység kifejezése: micsoda dolog, hogy ez a rövid és szűk darab jobban áll rajtunk, mint rajta! A meleg baráttal ilyen nem fordulhat elő: nyíltan, hátsó gondolatok nélkül megmondja, hogy széna-e vagy szalma. Nincs versengés, nincs irigység. A tény, hogy meleg barátainkat, akárcsak minket, a férfiak érdeklik, tökéletes beszélgetőtársakká teszi őket vágyunk éppen aktuális tárgyával kapcsolatban. Nem elég, hogy végigelemezhetjük aktuális szimpátiánk megnyerő külső és belső tulajdonságait, de ennek tetejébe a férfipszichológia szemszögéből nézve is értékes tanácsokat kapunk. Amikor azt hisszük, szerelmünk e-mailben küldött kétértelmű mondatai azt jelentik, taktikázik és flörtöl, hasznos egy igazi férfi barát, aki ismeri a férfiak gondolkodását, és emlékeztet rá: a kétértelműség jelentheti azt is, hogy az illető nem tud fogalmazni, vagy csak kerüli a találkozást, mert nem érdekeljük. Ha hiszünk a sztereotípiáknak, a meleg barát a nővel való barátságába azt hozza, ami a hetero férfiakból hiányzik – a vásárlás, főzőcskézés, végtelen szépítőkúrák, romantikus filmek és sorozatok iránti lelkesedést. A meleg barátok a legjobb barátnő és az ideális férfi keverékévé válnak, akivel mindent meg akarunk osztani. A pszichológusok szerint az ilyen barátságok legvarázslatosabb eleme az, hogy a meleg férfiak rálátnak mindkét világra: egyrészt kiváló az ízlésük, intuitívak, gyakran érzelmesek, ami mind a nőket jellemzi, másrészt jól értik a férfiak pszichológiáját.

Lehet persze, hogy a merev tradicionalistáknak van igazuk, és ezek a barátságok tényleg diszfunkcionálisak, kulcsuk a korlátok hiánya. Mindannyiunkkal megtörtént már, még egy ideálisnak tartott kapcsolatban is, hogy elveszettnek, kihasználtnak éreztük magunkat, illetve hogy olyan képet próbáltunk sugározni magunkról, amely nem teljesen egyezik azzal, ami vagyunk. Milyen csodálatos érzés, ha végre találkozunk valakivel, akivel nem kell tartózkodóan viselkednünk, akivel a legféltettebb titkainkat és legszalonképtelenebb vicceinket is megoszthatjuk, miközben tudjuk, hogy ez nem fogja lerombolni a nőiségünkről és kifinomultságunkról alkotott képet! Az ilyen jellegű barátságoknak mindenképpen előnyére válik, hogy nincs rajtuk a nyomás, hogy a barátság romantikus irányba fejlődjön tovább, ami egyébként gyakori gond a férfi-női barátságok terén. Meleg férfi barátainkkal biztos nyíltabban viselkedünk, könnyebben rájuk bízzuk apró titkainkat, nem félve attól, hogy így tönkretesszük a bennük rólunk élő képet. Ha sikerül elrugaszkodnunk a sztereotípiáktól, megérthetjük, nem lényeges, hogy a legjobb barátunk férfi vagy nő, meleg vagy heteroszexuális. A lényeg, hogy a kapcsolat tartalmas legyen, és kölcsönös megértésre épüljön.

Gyurkovics Tibor: EGY TÜCSÖK

Van egy tücsök a kertben,
egyedül énekel,
nem tudom miben bízik,
hogy mit érhet el,
mert ilyen kitartóan
csakis az énekelhet,
aki még utoljára
reméli a szerelmet.

A LÉLEK ITALA
A tea története

A legenda szerint Kr. e. 2737-ban Shen Nong császár rendeletileg tette kötelezővé a víz fogyasztás előtti fölforralását. Az ő nevéhez kötődik a tea felfedezése is. A hagyomány szerint egyszer a császár épp vizet forralt egy kiránduláson, amikor a fákról tealevelek hullottak a melegítőedénybe. Az amúgy hobbitudós császár a főzetet megkóstolta, és ízlett neki. Így fedezték fel a teát.

A tea közkedvelt ital és élvezeti cikk. Amióta ötezer évvel ezelőtt a kínai császárnak a csészéjébe fújta a tealevelet a szél, a tea politikát csinált és történelmet írt. Életünket, a tengeri hajózást, a gazdaságot és a kereskedelmet is befolyásolta a teázás.
Írásos formában először a Kr. e. III. században említik. Egy tekintélyes kínai sebész a teát ajánlotta az éberség és a koncentrációs képesség javítására.
A teával szembeni növekvő kereslet kielégítése érdekében a földművesek kis teacserjéket kezdtek ültetni. Írásos dokumentumok szerint 350 körül a dombos kínai Szecsuán tartományban már mezőgazdasági méretekben termesztették a teát. A telepítés, szüret, szárítás és feldolgozás eredményes mezőgazdasági módszerré fejlődött. Az V.–VI. században Kínában gyorsan növekedett a tea népszerűsége, és a Jangce folyó mentén újabb és újabb ültetvények jelentek meg. A teát királyoknak kínálták ajándékként, és a más országokkal folytatott kereskedelem értékes árucikke lett. Idővel a kínaiak kifejlesztették a zöld teát. A fekete teával ellentétben a zöld tea készítéséhez nem fermentálják a leveleket (a levelek nedves környezetben való erjesztése és oxidálása), így könnyebb az aromája és jobban oltja a szomjat. További fejlesztések eredménye volt a vörös tea (Oolong), melyet csak részben szárítanak, és a fekete tea, melyet teljesen fermentálnak, így több benne a színanyag és erősebb. A fekete tea emellett jobban eltartható, aminek például a hosszú európai szállítóút miatt nagy jelentősége volt.

A Tang-dinasztia idejében (618–906.) a teát már nemcsak gyógyászati céllal itták, hanem élvezeti cikként is fogyasztották. Ezt az időszakot nevezzük a tea aranykorának. Az ital elkészítése és felszolgálása ünnepélyes szertartássá vált, a termelést és a feldolgozást pedig gondosan ellenőrizték, és szigorú szabályok vonatkoztak rá. Például a szüretelők nem fogyaszthattak fokhagymát, hagymát vagy erős fűszereket, nehogy az ujjhegyeken megmaradó erős szagok beszennyezzék a leveleket. Egy sokat utazó buddhista szerzetes hozta a teamagokat Kínából Japánba a IX. században. Miközben a régi kínai tearituálék lassan kihaltak, a japánok a buddhista hittel párhuzamosan kialakítottak egy ünnepélyes ceremóniát. A mai napig is gyakorolják ezt a japán kultúra magjának számító hagyományt. Az első kínai tealeveleket még nyitott edényekben forralták fel. A Ming-dinasztia idejében (1368–1644) azonban felismerték, hogy a tealevelek forró vízben való áztatása eredményezi a legjobb ízhatást, ezért egy fedeles edényt kezdtek alkalmazni, mely megtartotta a meleget. Bár az edényt eredetileg a bor felforralására használták, remekül használták teafőzésre is. A teaforraló edénynek ebből a kezdetleges példányából alakult ki a híres kínai porcelán mai formája. A teanövényt először a portugál és holland kereskedőflotta hozta a XVI. században Európába. Franciaország, Németország, Portugália, Hollandia és Olaszország akkoriban már elkezdett teát importálni, de ezekben az országokban egészen a XVII. századig a kávé volt a legkedveltebb ital. Angliában és Oroszországban azonban egyre nagyobb volt a piaca ennek a forró kínai italnak. A tea túlnyomórészt tengeri úton érkezett Európába, Oroszországot az akár háromszáz állatból is álló tevekaravánokkal szárazföldi úton érték el.

A tea sorsa fordulópontjához érkezett, amikor 1662-ben II. Károly feleségül vette a portugál hercegnőt, Braganzai Katalint. Anglia új királynéja szenvedélyes teafogyasztó volt már jóval azelőtt is, hogy új hazájába érkezett volna. Hozománya része volt egy láda értékes kínai tea is, melyet az udvarban élő főúri barátainak kínált. Hamarosan terjedni kezdett az új ital hírneve, és egyre többen akarták megkóstolni, bár a magas árak miatt ez az élvezet csak a gazdagok előjoga maradt. A magas árakat a hatalmas importadók okozták, melyet az igencsak meggyötört angol államkincstár bevételeinek növelése érdekében vetettek ki. Ez különösen az amerikai kolóniákat bosszantotta, mert nekik nem volt befolyásuk az adópolitika irányítására. Ennek volt a következménye a csempészés és a brit East India Company termékeinek bojkottja. A konfliktus 1773-ban, a „bostoni teadélután” néven elhíresült eseményben érte el tetőpontját. Ekkor ugyanis a város polgárai az East India Company kikötőben tartózkodó három rakomány teáját behajították a tengerbe. A történelemkönyvek ezt a napot jegyzik fel az amerikai függetlenség kezdeteként.
A XVIII. század végére a tea vált a legkedveltebb angol itallá, reggeli italként megelőzve az „Ale”-t, az angol sört is. A teafogyasztás jelentős növekedésének alapja a kereskedelmi korlátozások leépítése volt. Egyrészt 1784-ben elfogadták a „Commutation Act” törvényt, mely drasztikusan csökkentette a teára kivetett adók mértékét: 119%-ról 12,5%-ra. Másrészt pedig a „Navigation Acts” törvény hatályon kívül helyezése megszüntette az East India Company kereskedelmi monopóliumát, így megnyílt a piac. Megszüntetéséig ez a rendelkezés csak brit hajóknak engedélyezte a tea behozatalát brit kikötőkbe. A piac megnyitása előnybe hozta a gyors amerikai kereskedőhajókat. A keskenyebb, és hatalmas vitorlákkal felszerelt ún. „Tea Clipper” hajók mindössze száz nap alatt tették meg a hosszú tengeri utat Kínába, szemben az angol hajók egy évével. Még versenyeket is rendeztek, és fogadásokat kötöttek a „Tea Clipperekre”. Olyan időszak volt ez, mely az 1860-as évekre a gőzhajó feltalálásával és a Szuezi Csatorna megnyitásával hamarosan véget is ért. A hatalmas út így 7000 km-rel lett rövidebb.
1900-ig az éves angol teafogyasztás 100 000 tonnára növekedett. A teázás a délutáni teázás szokásával – könnyű étkezés ebéd és vacsora között – a brit hétköznapok máig fontos részévé vált. A tea élvezete Európában sehol máshol nem része annyira a hétköznapoknak, mint Angliában. Mégis, Anglia az egy főre jutó éves 3,2 kg-os teafogyasztásával csak a hetedik az európai ranglistán. Az írek az elsők. 1998-as adatok szerint a világ első teafogyasztója Paraguay, ahol fejenként 11,7 kg fogy évente. Ez nagyjából fejenként napi 15 csészének felel meg.

Évente nagyjából hárommillió tonna teát termelnek a világon a szükségletek fedezésére. 1952–1998 között Európa legfontosabb teakereskedelmi központja a londoni „Tea Exchange” rendszeres árverései voltak. Ma már a gyártó országok tőzsdéin folyik a teakereskedelem. Ezek között olyan városokat találunk, mint Kalkutta, Colombo és Mombasa.

Falcsik Mari: REMÉNY

mi történik? apró zöld virágok
pöndörödnek meg valami ének
kél a kertben – hova tűnt az árnyék?
hol van a sár? mik ezek a fények?

szél kiabál kupolás magasból
hörren a rém fut vele az ördög
anyjuk hasán kinn a meleg ólban
mocognak az ázott kutyakölykök.

Faludy György
NE ADD FEL A REMÉNYT

Ne add fel a reményt, mert Európa
más, mint a perzsa vagy arab világ:
a költészet meghalt, mielőtt Róma
elpusztult volna. Talán még csírák

sem maradtak, mint Claudianus bamba
soraiban. De néhány elveszett
század után felszállt a régmúlt hangja,
s e hangnál is valami remekebb.

Mert elrendelte a sors vagy az Isten,
hogy itt nálunk újjászülessék minden,
és mind, ki él, bár barbár volt e tájon,

végül kultúrát termel önmagából
és hozzáadja azt, ami letűnt.
Amíg élünk, mindig remélhetünk.

  Gömöri György:
  ÚJ HÍREK ITHAKÁBÓL

  Nemrégen újra hír jött Ithakából.
  A kérőkkel már nem lehet bírni. Mindent
  felesznek, elisznak és a szolgálólányok
  közül többet már lábukról lekaptak.
  Ki hinné, hogy ezek előkelő urak?
  Ugyan már! mind élősködő zsiványok!
  Penelopé okos: próbára teszi őket
  roppant íjammal, amit felhúzni nem tud egy se –
  várjunk tehát. Telemakhosz már készül
  a leszámolásra. Sok kérő pusztul ott.
  Így hát csakhamar megtérek Ithakába,
  bár tudom, sokáig nem maradhatok,
  hisz megjósolták: újra el kell mennem,
  még tíz év, amíg Poszeidón haragja
  megenyhül. Addig megint vándor leszek
  és vágyódhatok újra Ithakára.

AMALFI, AZ ELSŐ TENGERI KÖZTÁRSASÁG

Az Amalfi-part (Costiera Amalfitana) Nápolytól délre, a Salernói-öböl északi részén húzódik. A meredek partról rálátni a tengerre, a környéken pedig az1400 m magas hegyek látványa bűvölik el a látogatót. A táj szépsége már a görögöknek és rómaiaknak is feltűnt, habár a tájat évszázadokon keresztül csak a tengerről, vagy gyalog lehetett megközelíteni.

Amalfi városa a teljes partrésznek kölcsönözte nevét. Itt jött létre Olaszország első tengeri köztársasága a 10. században, gazdag kereskedelmi kapcsolatokkal, melyek Pisa és Genova növekedése révén erősödtek meg. Az Amalfi-part a 19. században vált igazán híressé, amikor 1850-es években utakat építettek, ezáltal a part könnyebben elérhetővé vált. Akkoriban a hely gyorsan ismertté vált, és az európai művészek, tudósok ide vonultak vissza.

A történészek szerint a várost Kr. u. 320-ban Nagy Konstantin császár katonái alapították, akik, miután elűzték őket az Adriai-tenger partvidékéről, az egykori Lukánia területén megalapították Melphe városát, majd miután onnan is menekülniük kellett, a Sorrentói-félsziget déli oldalának egyik szurdokvölgyében megalapították Amalphi városát. A város nevének jelentése: Melphéből érke-zettek. Termőföldek hiányában az amalfiak kizárólag a tengeri keres-kedelemből tartották fenn városukat. Az első hivatalos feljegyzés a városról I. Gergely pápa egy 596-ban kelt leveléből származik, amelyben a város kereskedelmi kapcsolatairól tesz említést. Az első telepesek római nemesek voltak, akik a csodálatos természeti környezettől elragadtatva a part szurdokaiban, völgyeiben építették fel villáikat. A legrégebbi leletek a Kr. e. 1. századból származnak úgy Amalfi, mint a környékbeli Minori, Positano és Tramonti területéről. A legendák szerint a város Héraklész egyik szerelme, egy Amalphi nevű nimfa után kapta a nevét, akit ezen a vidéken temettek el. 828-ban a Beneventói Hercegségből érkező longobárdon elfoglalták a várost. Egy évvel később a helyieknek sikerült elűzni a betolakodókat, és Atranival közösen saját elöljárót, úgynevezett praefectust választottak. A névlegesen még mindig Konstantinápolytól függő Amalfi fokozatosan építette ki birodalmát a Földközi-tengeren. 846-ban hajókat küldött Róma védelmére, 849-ben pedig a nápolyi és gaetai flottákkal egyesülve sikerült legyőznie az arabokat Ostiánál. Amalfi volt az első a négy tengeri köztársaság közül Genova, Pisa és Velence mellett. Konstantinápoly fokozatosan elismerte a város függetlenségét, amelynek kereskedőit a császári nemes cím illette meg. Mindez hozzájárult a nagyhatalmú és befolyásos patríciusdinasztiák létrejöttéhez. Az első uralkodó herceg (vagy dózse), I. Sergius vezetésével 958-ban megalakult a független Amalfi Hercegség vagy más néven Amalfi Köztársaság (Ducatum Amalfitanum). A köztársaság parányi területe magába foglalta az összes tengerparti várost Cetarától Positanóig, valamint a Monti Lattari néhány települését is: Tramonti, Lettere, Pimonte.

A Földközi-tenger fontosabb fővárosaiban, mint Córdoba, Antiochia, Kairó, Konstantinápoly vagy Durazzo, az amalfi kereskedők támaszpontokat és raktárakat tartottak fenn. Kivívták maguknak a jogot, hogy pénzváltókat, szövet- és posztóraktárakat létesítsenek Konstantinápolyban, sőt saját negyedük is volt az Aranyszarv-öböl partján fekvő nagyvárosban.
Az Amalfiból származó hajósok, kereskedők és patríciusok a hazájuktól távol pihenőhelyeket, kórházakat alapítottak és tartottak fenn mind a maguk, mind hozzátartozóik ellátására. Többek között ők alapították a jeruzsálemi kórházat is a Szent Sír közelében. A Szent János tiszteletére elnevezett, 1020-ban épült kórházat az egyházi-katonai hatalommal bíró Szent János Lovagrend (johanniták) az amalfiak jelentős anyagi hozzájárulásának köszönhetően volt képes fenntartani. A lovagrend címere (a kerektalpú pajzs vörös mezejében ezüst kereszt) is Amalfiból ered, ahol a kereskedő-hajósok zászlóján volt látható először. A nagy hajózási tapasztalatnak köszönhetően az amalfiak megalkották a Tabula Amalphitana-t, amely a világ első hajózási törvénykönyve volt, és amivel a rivális tengeri hatalmak elismerését is kivívták.

A tengeri köztársaság virágkorában, amikor Amalfi kiterjedt diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn a Földközi-tenger vidékének különböző városaival és államalakulataival, saját pénzverdéje is volt. Amalfi pénzneme a tari vagy más néven tareno volt, melynek elnevezése az arab dirham szóból ered. A fennmaradt és a város múzeumában őrzött érmék érdekessége, hogy latin és arab (pontosabban kufi) feliratokat egyaránt viselnek.1013-ban Amalfi városának központját és területének közel felét hatalmas szökőár pusztította el. A víz átszakította a kikötőt védő gátakat, és romba döntötte a belváros lakóházait és a püspöki palotát. A lehorgonyzott hajókat a tenger hullámai a partra vetették. A kereskedelmi- és hadiflotta percek alatt megsemmisült. A kicsiny köztársaságot 1034-ben a Capuai Hercegség, 1039-ben a Salernói Hercegség, 1073-ban pedig Robert Guiscard Viscardi normann csapatai hódították meg. A város lakossága többször is sikertelenül lázadt fel a normannok ellen. Az utolsó dózsét 1100-ban űzték el. A pisai flotta 1135-ben súlyos támadást mért a városra, amelynek során a belváros házainak nagy része leégett. Ez a támadás jelentette az Amalfi Köztársaság végét.

A normannok a köztársaságot beolvasztották a II. Roger által alapított Szicíliai Köztársaságba. Kereskedelmi jelentősége erősen meggyengült a normannok Bizánc-ellenes politikájának köszönhetően, a város így nem kereskedhetett bizánci városokkal, csak Dél-Olaszország más kikötőivel. 1398-ban Amalfi a Sanseverino család birtoka lett. Őket a Colonnák, Orsinik, majd a Piccolominik követték. A 15. században a Nápolyi Királysággal együtt az aragóniai királyok fennhatósága alá került. Ekkor újabb hanyatlás vette kezdetét, hiszen a helyi kereskedőket egyre inkább kiszorították a katalánok.
1643-ban egy pestisjárvány során a lakosság több mint egyharmada elpusztult. A 18. századra Amalfi és környéke szinte teljesen elnéptelenedett, a nemesi családok Nápolyba költöztek. A helyben maradt lakosok elsősorban kézművességgel foglalkoztak (aranyművesek, kovácsok, korallhalászok). Közéjük tartoztak a centrellarik (szegecselők) és a calafatik (hajójavító mesterek) is. 1807 júniusában Joseph Bonaparte látogatást tett a vidéken és annyira elvarázsolta annak szépsége, hogy elrendelte egy út megépítését Nápolyból. Az utat 1854-ben fejezték be, II. Ferdinánd uralkodása alatt. A város 1861-ben a Nápolyi Királysággal együtt az egyesült Olasz Királyság része lett. A 20. században neves turistacélponttá nőtte ki magát. 1997 óta a környező településekkel együtt része az UNESCO Világörökségének.

Ma van az Állatok Világnapja. 

 

„Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: »Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!« – ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.”

                                                                                     (Márai Sándor)  

Stefan Zweig: BRÜGGE

A házak akár ódon palotácskák,
fölébük az est gyászfátyola száll.
Mint ünnep után, az utcák olyan árvák,
ha távol a lármás vendégsereg árját
elnyelte a hallgatag éji homály.

Rozsdás a kilincsük s többé nem örülnek
a cifra kapuk, ha jön új jövevény,
a templomtornyok, miket ma por ül meg,
csipkés köveikkel a ködbe merülnek,
eltűnnek a bánat tengerfenekén.

S a falfülkékből olykor ki-kidugják
porló fejüket fura kőalakok,
s az éji homályba halkan belesúgják
a régi legendát, mit a búskomor utcák,
mint szóalamizsnát, úgy hallanak ott.

(Rónay György fordítása)

SZÜRET

A szeptember végétől novemberig tartó időszak legfontosabb gazdasági, s egyben társadalmi eseménye a szüret. A parasztgazdaságokban, a szőlőkben végzett más társadalmi munkákkal szemben ez társas cselekmény volt, ezért is kapcsolódott hozzá a nap végén ünneplés, táncos mulatság. Még ma is olyan eseménynek számít, amelyen rokonok, barátok, családtagok összejönnek, s a közös munka mellett szórakoznak.

A szüret korábban az úgynevezett csíziós (vagy jeles napokhoz) kötődött. Egyes vidékeken a 18-19. században határozott időpontot adott meg rá a városi, vagy községi tanács, vagy a hegyközségi elöljáróság. Az időpont meghatározása azért volt fontos, mert a földesúri járandóságot, a bordézsmát így egyszerre tudták beszedni. A különböző szőlőtermő vidékeken ezek az időpontok változtak, figyelembe véve az időjárási viszonyokat és a különböző szőlőfajták érési idejét. Az Alföldön a szüretkezdő nap általában Mihály napja, szeptember 29-dike volt. Erdélyben és a Dunántúl nagyobb részén Terézia napján (október 15.), Erdélyben Gál napkor (október 16.), Borsod megyében Lukács napján (október 18.), Kőszeg vidékén Orsolya napkor (október 21.), Tokaj-Hegyalján pedig Simon-Juda napjáig (október 28.) kezdték meg a szüretet.

„A szüret a XVI. és XVII. században igazi sátoros ünnep volt, melyre még a hadviselő vitézek is hazasiettek. Városaink statútumai szerint szüret idején még a törvénykezés is szünetelt. A vidámság és a jókedv ütött tanyát ilyenkor a szőlőkoszorúzta hegyeken és szőlőskertekben. Hogy imitt-amott verekedés és egyéb efféle csetepaté is folyt, mondanunk sem kell. Az ilyesmi természetes következménye a huzamosabb borivásnak. A régi szüreti rendszabások szerint az ilyen verekedő s káromkodó atyafiakat menten lekapcsolták s furatossal jól megverték. Akik nagyobb vétket követtek el, azokra nagyobb büntetés is járt.” – írja Takács Sándor.
A szüret általában zajkeltéssel indult, pisztolydurrogtatással, vagy riogatással. Ezt követően indulhatott a munka. A szedők (lányok, asszonyok) görbe késsel, kacorral (szőlőmetsző kés), vagy metszőollóval vágták le a fürt nyelét. Gyűjtőedénybe tették a fürtöket. Ez vidékenként változott. Lehetett vödör, kézi puttony, sajtár, szedőkosár stb. Amikor az edény megtelt, a szedő kiáltott a puttonyosnak, aki a hátára vette a régen fa, ma már inkább alumíniumedényt, puttonyt, begyűjtötte a szőlőt, s vitte a présházhoz. Préselés előtt összezúzták a szemeket, régen taposva, manapság darálóval. Ezután kezdődhetett a borkészítés.

A szürethez, mint általában minden betakarító tevékenységhez, termékenységrítus (olyan szokás-cselekedet, amely elősegíti a több termést) is tartozik. Göcsejben élt például az a szokás, hogy amikor befejezték a szedést, akkor lemetszették a szőlővesszőket, s mindegyik tőke tövére egy-egy szőlőszemet tettek, hogy következő évben jó legyen a termés. A szőlőtermesztéssel kapcsolatos szokások nagy része azonban nem konkrétan a szürethez, sokkal inkább a szőlő gondozásához kapcsolódott.
Szüretkor megélénkült a szőlőhegy. A munkavégzés alatt is jellemző volt – közösségi munka lévén – a tréfálkozás, az éneklés, a hangoskodás. Utána azonban valódi ünneppé alakult a nap. A szüretelők a végzésnapon a hegyről levonulva szüreti koszorút vittek a vállukon. Ez a koszorú fém, vagy favázra aggatott szőlőfürtökből állt, amelyet búzával, vagy szalagokkal, esetleg borosüveggel díszítettek. A feudalizmus idején a menet ilyenkor a földesúr házához vonult köszönteni. Itt a dolgozók verses rigmusokat mondtak, melyekben szót ejtettek a gazda fukarságáról, vagy jószívűségéről is. A földesúr ezután megvendégelte munkásait, s este általában táncos mulatságot is tartott.

A szüret befejezését nem csak a feudális időkben ünnepelték meg. Szüreti felvonulás és bál sok városban még ma is van. A szerepköröket (bíró, bíróné, csőszlányok, csőszlegények, kisbíró, táncmesterek) ma is beöltözött szereplők alakítják. A menet fontos szereplője volt a múlt században a borkirály, vagy bálkirály. Ő, illetve a családja volt felelős az esti mulatság rendezéséért. A menet érdekessége az úgynevezett Bakkhusz (Bacchus) figurája, ami egy botra, vagy hordóra ültetett, piros ruhás férfibábu volt. Alakja Bacchusszal, a görög mitológia boristenével (másik nevén Dionüszosz) hozható kapcsolatba. A szüreti menet jellegzetes figurái a tolvaj és a csősz, akik veszekedésükkel szórakoztatják a közönséget, de rajtuk kívül olyan beöltözött szereplők is jelen voltak, amilyen alakoskodók (jelmezbe bújt, szerepet játszó figura) általában a farsangi felvonulásokon szerepelnek. Ilyenek például a török, a szerecsen, a vándorárus, az úrfi, a cigány, a medvetáncoltató stb. figurája.

Az iparosok, a szegények és a gazdalegények régen külön bálokat tartottak. Később, főleg a kisebb településeken egy-egy nagyobb, közös mulatságon ünnepeltek. A bálokban a szüreti menet szereplői tovább viselték tisztségeiket. A csőszlányok és csőszlegények feladata például az volt, hogy a külön erre a célra felaggatott, vagy dekorációként használt szőlőfürtöket őrizzék. A bál folyamán ugyanis a résztvevők ezekről "lopkodtak". Akit "lopáson" értek, azt "megbüntették". Bírságot kellett fizetnie. Ezt a pénzt aztán a szervezők (korábban a borkirály, vagy bálkirály) a bál rendezési költségeire fordította. Sok helyen egyébként ez a szőlőlopás-játék még az 1970-es években is a szüreti bál része volt. A szüreti mulatság általában reggelig is eltartott.

BAKKHOSZ, DIONYSOS

Ez az istenség eredetileg nem görög, hanem valószínűleg keleti isten lehetett, a Bacchus név ugyanis lüdiai eredetű. Kultusza azonban már a legrégebbi görög időkben, s később az egész görög-római világban elterjedt. Ő a szőlő, a bor, a mámor istene. Zeusz tette azzá, ugyanis Dionüszosz volt, aki elhozta az első szőlővenyigét az embereknek. A történet onnan kezdődik, hogy Héra féltékeny volt Dionysosra, elpusztíttatta anyját, Zeusz ezért saját combjában hordta ki a magzatot. Amikor Dionysos megszületett, Héra további üldözései elől Zeusz parancsára Hermész a gyermeket Nüszába menekítette, s ott a völgy nimfái elrejtették őt egy szőlőtőkékkel benőtt barlangban. Itt ízlelte meg először Dionysos a bort, s innen vitte el az első szőlővesszőt Ikariosz athéni pásztornak. Dionüszosz kultuszát kezdetben vidám, csendes ünnepségek keretei között éltették, később azonban ezek hangos, túlfűtött, erotikus éjszakai kicsapongásokká váltak.

Áprily Lajos: KÖDÖS ÉVSZAK ELŐTT   

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,  
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.  

A lelkedet csűr-szélességre tárd  
és kéve-számra szedd a napsugárt.  

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,  
ha arany küllőt vet a horizont,  

s ott is, hol késő délutánokon   
még megragyog fémsárga lombokon.  

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd  
és szűkre fogja szemhatár-köröd.  

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,  
s évmilliókig nem lesz sugarad.  

Takáts Gyula:
SZÁRNYÁBAN OTT A TOLL

Tükröd mögött ott áll az éjszaka
S ha tán az angyal a kezedre száll,
soha se engedd már, soha tovább,
mert szárnyában ott és az a toll,
melyről az Onnan lényege
mindenben itt suhog...
És szótlan is Ő szólít,
mint szélben szólnak
hozzád a fák.

Illatos Provence

Occitane egy kicsiny, saját nyelvjárással rendelkező provence-i tájegység, a tolerancia és a szabadság földje. A róla elnevezett kozmetikai világsikerbölcsőjében, a kék arany hazájában jártunk,hogy minden érzékszervünkkel megtapasztaljuk a mediterrán életérzést.

A dél-francia nyár teljes pompájában köszönt: kabócák idegnyugtató muzsikájától kísértve, napraforgóktól sárgálló mezőket átszelve, olajfáktól szegezett utakon érkezünk Provence szívébe. A kolostorból átalakított patinás szállodát – ahogy illik – levendulamezők ölelik körül. Ezen a csodás tájon 33 esztendővel ezelőtt egy Olivier Baussan nevű fiatalember mobil desztillálójával levendula olajat párolt le, és közben megálmodott egy varázslatos kozmetikai céget. Megszületett a L’Occitane. Mára száz országban, ezer üzletben forgalmazzák az érzékeinket rabul ejtő készítményeket, melyek mind a mai napig a hagyományok és a természet tiszteletben tartásával készülnek. Az egykori fiatalember nyomába eredünk, hogy megismerjük a márka igaz történeteit és megfejtsük a fergeteges siker titkát.

Ha valaki még nem járt Provence-ban levendulaszüret idején, párologtasson néhány csepp levendula olajat, hunyja be a szemét, és képzeletben tartson velünk egy 800 m fölött fekvő napos fennsíkra – a legkiválóbb olajat adó fajta ugyanis csak ezen a magasságon terem. Most képzeljen maga elé egy filigrán, piros rúzzsal kifestett, tetőtől-talpig elegáns, meseszép hölgyet és egy borostásan sármos, napbarnított bőrű, izmos férfit. Ők vezetnek be bennünket a levendulatermesztés és lepárlás rejtelmeibe, és bepillantást engednek a birtokot szilárdan őrző kétszáz éves kőházba, ahol a betakarítás idejét töltik. A szigorú rendekben növekvő virágokat még a 90-es években is kézzel, sarlóval aratták, és a desztillálót felvitték a mezőkre. Ma már az aratást traktorral végzik, a lepárlókészülék pedig a ház mellett teszi szakadatlanul a dolgát. A nyári szellő kilométerekre viszi a levegőbe szökő gőzök édes-fűszeres illatát. Art de Vivre – az élet művészete – kifejezés ugrik be, amikor hideg mentaszirupot kortyolgatva bevackolódom a terasz egyik fonott foteljába, és tekintetem megakad a levendulamezőkre néző függőágyon.

Kitartás és türelem kell az olaj előállításához: egy hatalmas tartálynyi virágból jó esetben 5 kg olajat nyernek. A levendulát, hacsak valamilyen betegség meg nem támadja az ültetvényt, 8–10 évenként kell újratelepíteni, többnyire a hegyekben vadon növő virágokból – így őrzik meg az eredeti fajták jó tulajdonságait. A Rayne házaspár hozama egy szezonban, az időjárástól függően 300–1100 kg, az AOC által ellenőrzött minősítéssel rendelkező levendulaolaj. Az egész régióban 8000 kg-ot állítanak elő, aminek a felét a L’Occitane vásárolja fel. Minden egyes őstermelőjüket személyesen ismerik, legyen az mandula-, olívatermesztő vagy méhész. Az alapanyagok – a levendulaolaj, az olívaolaj, a méz, a mandula, az alma, a boróka és a camargue-i vörösrizs – mindössze néhány kilométeres utat megtéve a központi fekvésű gyárban azon frissiben kerülnek feldolgozásra. A Burkina Faso-i tápláló sheavajnak és az örök ifjúság forrásának, a korzikai immortelle virágoknak többet kell utazniuk, de termesztésüket, feldolgozásukat éppoly szigorúan felügyeli a L’Occitane. Szinte hihetetlen, de az egész világot ebből az egyetlen, ragyogóan tiszta, hatalmas üzemből látják el a finom kencékkel, illatokkal. A márka vezető kozmetikai vegyészének asszisztenciájával ami magunk is elkészítünk az értékes alapanyagokból, eredeti receptek alapján egy shea-vajas kézkrémet, melyből a cég 10 másodpercenként elad egyet valahol a nagyvilágban. Művünket névre szóló kis tégelyekben meg is kapjuk ajándékba.

A legnagyobb élmény a márka szülőatyjával, Olivier Baussannal való találkozás. A francia férfival szemben támasztott sztereotípiákat mind kipipálhatjuk: sármos, jóképű, kedves és közlékeny, költői vénával megáldva. Záporozó kérdéseink rohamát remekül állja, szívesen mesél a kezdetekről, a L’Occitane alapítványról és a márka jövőjéről egy terebélyes mandulafa árnyékában. Monsieur Baussan romantikus, kissé utópisztikusnak tűnő elgondolásai – az elfeledett tradíciók megőrzése, a provence-i mezőgazdaság fellendítése, a tolerancia, a környezet megóvása – időtállónak bizonyultak. Mi sem bizonyítja jobban, mint az tizenegyezer asszony, akiknek a cég munkát, tisztességes fizetést ad Burkina Faso-ban, az Afrikában létrehozott szemészeti központok és a Braille-írással ellátott csomagolások a vakok és gyengén látók segítésére, az újratelepített provence-i mandula- és levendulaültetvények vagy éppen a Nemzeti Természettudományi Egyetem számára készített honlap. „Ezek a dolgok adnak létjogosultságot a cégnek és értelmet a munkánknak”, mondja az aktivisták meggyőződésével.

Már a kezdetektől szociálisan hátrányos helyzetű embereket, börtönviselteket foglalkoztatott, elősegítve társadalmi integrációjukat, és megteremtette a környezettudatos gazdálkodás alapjait azokban az időkben, amikor még senki nem foglalkozott a fenntartható fejlődéssel. Tevékenységét nemrégiben a mezőgazdasági miniszter lovagi érdeméremmel honorálta.

A siker receptje tehát összeállt: a legkiválóbb természetes, lehetőség szerint bio tisztaságú alapanyagok, az érzékeket elbűvölő, szigorú minőségi elvárásoknak megfelelő készítmények, a természet és embertársaink iránti hűséges elkötelezettség.

Ennyire egyszerű volna?

(ELLE Magazin, 2009 szeptember)

La Fontaine: A TÜCSÖK MEG A HANGYA

A tücsök dalolt egyre, bár
Izzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hát ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
„Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát.”
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. –
De ezt kérdezte végre tőle:
„Mit tettél a meleg időbe?”
„Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam.” –
„Daloltál? rendbe’ van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán.”

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Lorenza Franco: APHRODITÉ ADÓSAI

Gyerekszerelem, télidő szülötte,
elfojtott láng, mely perzselőn nem égett,
elnyeltek a keserű messzeségek,
évekig éltél – s megmaradsz örökre.

A mélabú keresztszülője voltál,
vétó, amely nemet mondott a csöndre,
tanítód, Érosz küldött le a földre,
áltattál minket, majd tovább osontál.

Nem voltunk felvértezve még a harcra,
az érzést nem tudtuk kezelni jobban,
félénk voltam – te meg mulyácska, révedt.

Kezünk segítő kéz meg nem ragadta,
kicsik, árvák voltunk a fájdalomban –
és most adósai Aphroditének.

(Baranyi Ferenc fordítása)