Alphonse de Lamartine: A LEPKE

Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,
langy szellő szárnyakon úszni a szűz eget,
alig-kinyílt virág kebelén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge
sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!

Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

(Kardos László fordítása)

Vázsonyi Judit: S SZERETNI ENGEM

Szeretni engem, oly férfi akarjon,
aki több, mint a világ,
kinek karjában szép az örök álom,
mert lelkében terem a vágy.

Szeretni engem, oly férfi akarjon,
kiben a gyermek élénken él,
ezeregy csodával vesz körül,
minden mozdulata bennem mesél.

S szeretni engem, oly férfi akarjon,
ki a pokolból is visszatér,
feltámad porából, ha kell,
ha lelkem fáj és vigaszt kér.

Baranyi Ferenc:
KÉK MADÁR – ZÖLD FÁK
                                       Kassai Franciskának
A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen -
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák!

S ez hihetőbb örömet adhat.

Anna Blandiana:
EGY KEVÉSBÉ ZSÚFOLT ÉGBOLT

Próbálok néha elképzelni
Egy kevésbé zsúfolt égboltot.
De nem sikerül,
Mert nem akar róla lemondani
Se a mítoszokat látó,
Sem a gépeket látó szemem.
Íme, éppen ebben a pillanatban
Egy repülő
És Niké, a szárnyas istennő
Összeütköztek
És alázuhantak
Ellentétes indokoktól megzavart
Két szemem előtt,
S mivel egyik
Nem tudja megmagyarázni
A gép meghibásodását,
A másik meg
A győzelem istennőjének halálát,
Fáradtan,
Mindketten elalszanak
És álmodtak
Egy olyan csupasz égboltot,
Melyen csak felhők
És madarak vonulnak át.

(Mészely József fordítása)

Friedrich Schiller: TELL VILMOS

Ha nyers erők egymással ellenkeznek,
S vak dühben éled a harc parazsa,
Mikor elvész az őrjöngő feleknek
Harcában a törvényesség szava:
Szégyen nem állja útját a véteknek,
S szent dolgot ér a kény vad ostora,
És meglazul a pánt, mely államot tart:
– Nem adhat ily élmény barátságos dalt.

De ha a nép, mely jámboran legeltet,
Elégedett, s a másét nem kívánja,
Letépi láncát, mint méltatlan terhet,
S haragban is emberségét vigyázza,
Szerényen vesz szerencsét, győzedelmet:
– Ez a dicső, s méltó költők dalára.
Ily kép az, mit örömmel nyújtok át most:
Ismerd, hisz úgyis minden nagy sajátod.

(Kovács László fordítása)

Ábrányi Emil: FÉLTETT BOLDOGSÁG

Boldogságommal nem dicsekszem,
Bár ajkamon csaknem kitör.
Ó hányan vannak a világon,
Kiket nehéz bánat gyötör...
Szegények, ennyi boldogságot látva,
Önsorsukat fájóbban érzenék.
Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,
Hogy társamul téged adott az ég!

A sors irigy a boldogokra,
Gyötörni őket lesbe áll,
S én üdvömet féltőbben óvom
Mint gyönge fészkét a madár.
Nem! Mit se vallok! Szótlan hordja titkát,
Hallgatva őrzi kincsét e kebel.
Olyan a lelkem, mint a tenger árja:
Legnémább ott, hol gyöngyét rejti el!

Konsztantisz Kavafisz: ATHANASZIOSZ HRISZTOPULOSZ

„Ifjabb koromban még szerettem Hrisztopulosz verseit
meg szenvedélyes hellén életét a jón szigetvilág
s a transsylván hegyek közt. Egzotikumnak tűnt az is,
hogy túl a hűvös Isztroszon, a Fanar fejedelemségeiben
viselt magas tisztségeket. Orvos, jogász, belső titoknok
volt Bukarestben egy Maruzisznál, majd Moldovában
egy Karadzasznak lett főbírája s megbecsült külügyminisztere.
Nappal törvénykönyvekkel, fülledt államügyekkel vesződött,
éjente verset írt vagy fordított, s buján duhajkodott sokat,
míg vágyba, dalba, borba fulladt bakkhoszin, borús kedéllyel.
Jaj, mennyi bánat gyöngyözött, dúlt zokogás ragyogott a borban!”

„Ifjabb koromban még szerettem…” – Így mondta rég, egy hajnalon.
Huszonkettőt se töltött – így mondta mégis akkor ő,
miközben hosszan ittunk, s aztán szerettük egymást reggelig.
„Jaj, mennyi bánat gyöngyözött, dúlt zokogás ragyogott a borban!”

„Ifjabb koromban…” – Pont így mondta rég, egy hajnalon, s azóta,
időnként hallom, álmatlan magányban még hallom, látom ajkát –
s a test fölizzott, megfeszült, bukott gyönyörben izzadott…
„Jaj, mennyi bánat gyöngyözött, dúlt zokogás ragyogott a borban!”

(Kovács András Ferenc fordítása)

Fésűs Éva: TULIPÁN

A tulipánon átsütött a nap,
ráhullt a hajnal drága fényesője,
s a rózsás árnyat úgy ernyőzte szét,
hogy fellobbant a pázsit selyme tőle.

A méhecskedongásos kert ölén
pirosan izzott melegmézű kelyhe,
ágaskodott a boldog tulipán,
hogy még jobban az ég felé emelje.

Úgy éreztem, felém is integet,
amint a rezgő szellő simogatta,
elég magasra tartom-e szívem,
hogy átsüssön az élet fénye rajta?

Simonyi Imre: KOPOGTATÁS

Most már azt hiszem,
hogy mégiscsak a szél volt.

Vagy talán
annyira szerettem volna,
hogy legyen bár akárki,
– de ha már senki,
hát akkor legalább a szél?

Ám úgy látszik,
hogy mégiscsak a szél lehetett,
senki más
– legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.

Mert ha te lettél volna,
akkor másodszor is kopogtatsz.

– Vagy pedig egyszer sem.

Fernando Pessoa:
MERRE TART AZ ÉLETEM, ÉS KI VISZI MAGÁVAL?

Merre tart az életem, és ki viszi magával?
És miért teszem mindig azt, amit nem akarok?
Milyen sors sodor magával a vakhomályban?
S a titkos erő, mely vezet, az is én vagyok?

Sorsomnak értelme van, s formára jól szabott,
Életem célirányos – kimérve pontosan,
De döntéseim csupán pontatlan vázlatok
Tetteimről, s aki vagyok – dehogyis én magam.

Nem értem meg azt sem, amit józan ésszel teszek.
S tökéletlen vagyok, abban, mit eltökéltem.
Öröm és bánat más, mint amit érezhetek.
Megyek, s nem követ, ami belül vagyok mégsem.

Ki vagyok, Uram, füstödben és sötétedben?
És lelkemen kívül milyen lélek lelkesít még?
Miért sugalltál sejtett célt, hogy azt keressem,
Ha nem keresem, s nem mozdít semmi előrébb,

Hacsak nem tőlem mindig idegen tetteim,
És titkos sorsom, amely tetteimbe égett?
Mit ér az öntudat, ha ábránd, s nem színre szín?
Ki vagyok senki földjén a kezdetnek s a ténynek?

Kössétek be szemem, s vakítsátok meg a lelkem!
Káprázatok! ha titok én-magam s az élet,
Nyugtasson inkább e semmi, jobb nekem hitetlen,
S mint elfelejtett tengerpartok, álmodjam, hogy élek.

(Vaskó Péter fordítása)

Mestyán Ádám: Osztálytalálkozó

„Kontroller vagyok a tejiparban.” – mondja és mosolyog.
Az osztálytalálkozó veszélyes műfaj, szégyenteljes mulatság.
Ki délceg volt egykoron és birtokolta a legtöbb matchboxot,
ma hetedikes dicsőségének romjain ül és kínosan grimaszol.
S hol az osztály szépe, akiért döglöttek a pubertás férfiak?
Elhízott üzletasszony, érdektelen simabőrű, szeme fénytelen,
és az esküvőbizniszben számos érdekeltséggel rendelkezik.
A másik meg, aki hűvös távolsággal sajnálta le udvarlóit,
alattomos szemekkel figyel és szenved. Szerelmi bánat.
Kapaszkodik a legjobb haver, együtt néztünk pornót, először
náluk részegedtem le. Csődeljárás alatt áll és szégyelli,
hogy szállodában takarított. Mindenki hátránnyal indul.
Az osztályfőnök boldog egyedül, ragyogva kérdez, virul,
mi pedig elfelejtjük, hogy mit is jelent az a szó, hogy hála.
Új érkező: az osztály erőbajnoka, a kis energialabdacs,
az egyetlen, aki megőrizte a jó szívét. Könnyű neki, focista lett.
A nyálas ficsúr még nyálasabb, külföldi tanulmányutak, miegymás,
magabiztos mint a hentes, csak a szemöldök egy téves ránca
mutatja, hogy még mindig sír éjszakánként, de nappal sales.
Hibás azonosítások: a mai elegáns fogorvos soha nem volt gyerek.
Ismeretlen nő érkezik, vállalkozó, ő lakott az én utcámban, együtt
jártunk külön angolra, szemén jótékony tompaság ül, hozta „párját”.
Senki vagyok és senki vagy. Ne nézz rám és ne kérdezz tőlem.
A csöndes, szürke kislány nimfomán lett, portyára indul éjjelente,
és gyakran nyalja a szája szélét, úgy tűnik, mára még nem jutott falat.
A kódolt programok rendben lefutottak, aki hatodikban Eiffel-tornyot
modellezett, ma mérnök, a tévé-fejű amorozó külföldre szökött,
a szemüveges meg, akit mindenki cikizett, az pedig meghalt.

Heltai Jenő: MÁRCIUS

A Rózsadombon már tavasz van,
Dőlnek az édes jó szagok,
Az új madár a régi ágon
Nem énekel még, csak dadog.

Próbálja szárnyát, csiripelget,
Kinéz a fészek peremén,
Köröskörül hány friss rügyecske,
Hány új kukac, hány új remény!

Én, tollavesztett vén madár, ki
Átdideregtem a telet,
Talán utolszor ünnepellek:
Szervusz, te kedves kikelet!

Csukás István: APÁM, EGY DARÁZS ÉS ÉN

Legelőször nézzük apámat,
vagyis hogy én nézem mosolyogva,
simléderes sapkáját felemelve,
rövidre nyírt ősz fejét mutatja,
köszönés helyett a fején egy púpot,
már akkora, mint egy fürjtojás,
mivel a simléderes sapka alatt
megcsípte egy darázs.
A púp megvan, hümmögöm, titkon
somolyogva, de hol a tettes?
Apám rám néz szigorúan: agyoncsaptam,
csak nem hagyom magam, ne nevettess!
Apám nyolcvannyolc éves, ez szép kor,
és még hetykén viseli a sapkát.
A darázs nem tudom, mennyi, s nem is
tudom meg, mivel agyoncsapták,
egy púp maradt utána, szinte
semmi, mert az is lelohad,
meg talán ez a vers, illetve a ráeső
rész, de ezzel sem mondtam sokat.
Azután üdvözöljük egymást apámmal,
sapka fenn, a darázs elfelejtve,
helyretesszük a felcserélt sorrendet,
csak én sóhajtok elfordulva, rejtve:
de szeretném, ha az én fejemet is
megcsípné egy darázs, bármily goromba,
esküszöm, hogy agyon se ütném,
nyolcvannyolc éves koromban!

Leleszi Balázs: ÚJ DALOKAT HORD A SZÉL

Szívdobbantó ez a táj, virágok ékszerével, patakok halk
muzsikájával. Ilyen lágyan sehol sem simogatta fejemet a nap.
Ismeretlen földön kóboroltam letaposott életemmel,
szörnyű emlék gyötört s meg akartam halni.
Kezemet ökölbe szorítottam és néztem a fehérre meszelt házakat,
hallgattam a juhász szerelmes énekét, a fiatal földművesét
és tudtam, én nem tudok mást, csak jajgatni.
Irigyeltem a pillangókat, mily biztosan haladnak a szelek hullámain
és rájöttem, itt nincsen tragédia, csak boldog emberek vannak,
akik hisznek az életben,
kitárják egymásnak szívüket
és évről évre szaporodnak.
Igen, ez lehet hát az Ígéret földje!
Ó, miért is feküdtem le az imént a fűbe? Futok feléjük és énekelek.

Hans Arp: VAN-E MÉG

Van-e még aki tudja
hol a lent hol a fent?
Van-e még aki tudja
mi a világos mi a sötét?
Egyre ritkábbak az álmodók.
Egyre ritkább a nappal s az éj.
Becézzétek az ibolya talaját
a felhőbaldachin alatt.
Kövessétek a belső csillagot
a szent éjek magvát
és hangtalan álomdalait.

(Hajnal Gábor fordítása)

Devecseri Gábor: TAVASZ VAN, MÉGIS

Jó reggelt ragadós rügyek,
pattanó pelyhes levelek,
s ág-húron napsugár-zene,
vidámodó vadgesztenye,
illattal ízes ibolya,
mezők méztermő mosolya,
szilvák fehér virágai,
mókusok mókás táncai,
s te csupa zsenge akarat,
mitől a föld, lám, meghasad,
füvek pöttöm lándzsái mind,
kik villogtok törvény szerint,
rigók zsákfutó-versenye,
málnatő kurta pendelye,
s ti még-kopár ág-csecsemők
az égen emlőt keresők,
kékjéből életet szopók,
kékjében megkapaszkodók,
s te, nagy zöld selymű dobogón
zizegő tavaszi beszéd:
nem volna az élet oly csúnya,
ha nem volna ennyire szép.

Antonio Machado: TAVASZODÓ

Iszom a napfényt, tanyák, zöldellő rét,
felhők és lankák összevisszaságát…
A tág mező didergő levegőjét
zöld bájjal enyhítik a parti nyárfák.

A vízig követem a völgyi ösvényt;
A parton szerelmünk vár – ó, ha látnád!
Tán érted öltötte föl a mezőség
– én eltűnt társam! – ifjonti ruháját.

S a borsóföldek illata a szélben?
S a százszorszép? Miért nyitja szirmait?
Te kísérsz? Kezed lüktetését érzem
tenyeremben; és fölsikolt a szív,
hogy velőmet is siketülni vélem:
te születsz újjá, te virágzol itt.

(Timár György fordítása)

FRANCIA POLINÉZIA  –  AHOL BOLDOG EMBEREK ÉLNEK

Francia Polinézia szigeteinek felkeresése nem mindennapi vállalkozás, ám aki már járt ott, állítja: minden áldozatot megér! Az őslakók által féltve őrzött természet változatos növényvilágával, különleges madaraival, csodálatos tengeri élővilágával, pazar vízeséseivel és szemkápráztató tájaival mágnesként vonzza a turistákat. 

 A csendes-óceáni polinéz szigetvilág 118 vulkanikus eredetű szigete közül csupán hatnak a területe haladja meg a 100 km²-t. A trópusi időjárásnak köszönhetően az esztendő minden időszakában kellemes az idő, a november és április közötti csapadékos szezonban 27–30^oC az átlaghőmérséklet, míg a májustól októberig tartó száraz évszakban alig hull a csapadék, s ismeretlen a trópusokra egyébként jellemző elviselhetetlen hőség. 
A szigetek első  lakói mintegy 30 ezer évvel ezelőtt érkeztek Délkelet-Ázsiából. Európa számára Samuel Wallis angol hajós fedezte fel 1767-ben, aki Anglia nevében azonnal „lefoglalta” a területet. De mivel nem hagyott hátra sem telepeseket, sem helyőrséget, így alig egy esztendő múlva Louis Antoine Bougainville viszont Franciaország részére vette birtokba. Nemsokára követte őt a legendás James Cook a Szerelem Szigetén, s persze ne feledkezzünk meg William Bligh kapitányról sem, akit a Bounty lázadói tettek híressé.
A nagy hódítások korában az angolok és a franciák vetekedtek a szigetek uralmáért. Az előbbiek metodista papokat, az utóbbiak katolikus misszionáriusokat küldtek oda téríteni, mígnem 1842-től a franciák végleg megvetették a lábukat, s rendre visszaverték az angolok próbálkozásait. 1880-ban kötött egyezséget a helyi király a francia állammal: a szigetcsoport hivatalosan is az anyaország részévé vált, s képviselőt delegálhatott a párizsi nemzetgyűlésbe. Végül nem is oly rég, 1984-ben kapták meg a szigetek a belső autonómiát: kormányuk önálló, ám külpolitikájukat továbbra is a franciák irányítják. Hivatalos nevük Francia Polinézia, a népesség kétszázötvenezer fő, döntő többségük keresztény. A főváros Papeete, pénzük a polinéz frank, s a két leghíresebb sziget Tahiti és Bora Bora.
Tahiti szigete méltóságteljesen emelkedik az óceán kékje fölé. Karcsú  hegyormai között mély völgyek, kristálytiszta vizű folyók, csodaszép zuhatagok váltogatják egymást. Az egyenetlen partvonallal szegélyezett tengerparti sík a szigetlakók igazi otthona. Papeete és környéke világhírű nyaralóközpontokkal, meseszép strandokkal, elegáns szállodákkal, pazar éttermekkel és – mi tagadás – mondén éjszakai élettel várja az odalátogatókat. 
Buja zöldek, fekete bazaltok, hófehér korall – s persze kék, barna és ibolya: Gauguin színei! Ady Endre imigyen ír Paul Gauguinről a Budapesti Napló 1906. november 21-i számában: „Kalandos, misztikus, szilaj élete itt kezdődik Gauguinnek. Vad, rossz, nomád vére akként űzi, mintha két ember volna. Az egyik: apostol, szerencsétlen, szent. A másik: állati, gonosz, utálatos… Párizsban rettenetesen nyomorog és fázik. Tahitiba vágyik, a vadak közé… Hogy hogyan lát Paul Gauguin? Jobban és többet akárkinél. Színt, új, sok színt és vonalat, élesen, együtt. És nagyszerűen összefoglalva. Mondjuk: síkokban lát. Majdnem kókler a színek és a vonalak kibékítésében. Egy kicsi kell, és már stilizált a rajza. Egy kicsi kell, és már karikatúra az, ami fest. De ezt a kicsit ő grandiózusan kerüli el mindig… Hogy rakja a színeit egymás mellé! Gyermek, bolond vagy zseni képes ilyen vakmerőségekre. Nincs mestere, s nemigen lehet neki tanítványa.” 
A tahitiak boldog emberek és büszkék a szigeteikre. Most Somerset Maughamot idézzük, aki Az ördög sarkantyúja című csodálatos regényében szintén Paul Gauguinnek állít emléket: „De Tahitiben a körülmények kedveztek neki, ottani környezetében megtalálta mindazt, ami felkeltette és ébren tartotta benne az ihletet, és későbbi képei legalább sejtetik, mi az, amire törekedett. Mintha szelleme, amely mindeddig testetlenül bolyongott, lakóhelyet keresve – e távoli országban végre húsból való testet ölthetett volna. Az elcsépelt szólásformával élve: megtalálta önmagát.” Majd más helyütt: „A Csendes-óceán elhagyatottabb, mint más tengerek, tükre óriásibbnak látszik, és a legközönségesebb utazás is valahogy kalandosnak tűnik föl rajta. Elixír a belélegzett levegő, ami előkészít a váratlanra. Embernek nem adatott ismerni még valamit, ami olyan közel hozná a képzelet aranyosan csillogó birodalmát, mint a Tahiti felé való közeledés.” 
Tamará.  Így hívják Tahitiben az ünnepélyes lakomát. Ma már persze idegenforgalmi látványosság, ám elkészítése napjainkban is hosszú és bonyolult műveletek sora. Agyagba vájt tűzhely, umu kell hozzá. Ezt töltik meg vastag fahasábokkal, majd ezek fölé köveket raknak. A hasábok lassan hamvadnak el, s a vörösen izzó kövek szinte beleolvadnak a hamuba. E vastag hamuréteget aztán befedik banán- és hibiszkuszlevelekkel. S e tűzhelyen pirulnak az ünnepi malacok, mellettük édesburgonya, kenyérfa gyümölcse és vadbanán. A mennyei étekhez fehér mártást szolgálnak fel, amelynek fő alkotórésze a kókusztej. A tamarát természetesen hajnalig tartó tánc követi. 
A noni magasra növő trópusi cserje, nagy fényes levelekkel és apró, fehér szirmú virágokkal. Gyümölcse hasonlít a mi eperfánk termésére, ám annál jóval nagyobb, akár a 6–7 cm-es nagyságot is elérheti. Éretten áttetsző, sárgásfehér, felülete dudoros, belsejében fekete magok ülnek. Gyökerét vörös festékként használják, leveleiből borogatást készítenek a különféle sérülésekre, s ugyanígy tesznek a pépesített gyümölcshússal is. A szigeteken a noni gyümölcse az egyik legfontosabb élelmiszer. Elképzelhető, hogy a Gauguin megfestette tahiti nők is a noninak köszönhették sejtelmes ragyogásukat.
Maraé a neve az őslakosok kultikus templomainak, melyek közül eredeti pompájában a Papeetétől 20 kilométerre található Arahurahu-templom maradt fenn. A négyzet alakú, fekete lávafallal körülvett térség közepén lépcsőzetesen magasodik fölénk az oltár. Máig valamennyi maraé az ősi istenek, a tikik védelme alatt áll, akik a legenda szerint vérszomjas, kegyetlen istenek voltak, bőséges emberáldozatot követeltek – s kaptak is. 
S végezetül ismét Maugham: „Elkövetkezett Tahitiból való távozásom ideje. A sziget kedves szokásához híven elárasztottak ajándékokkal azok, akikkel ott-tartózkodásom folyamán összekerültem – kaptam kókuszlevelekből font kosarat, pandanus-gyékényeket, legyezőket; Tiaré három kis gyöngyöt adott és három üveg guava-kocsonyát, amit saját, óriási kezével készített. Mikor a postahajó sípja, amely beszállásra sürgette az utasokat, megszólalt, Tiaré hatalmas kebléhez szorított – úgy éreztem magam, mintha egy dagadó hullámú tengerbe süllyedtem volna –, és szájon csókolt. Könnyek csillogtak a szemében. És amint lassan távolodtunk el az öbölből, s óvatosan haladva át a sziklafal nyílásán, a nyílt tengerre értünk, bizonyos mélabú vett erőt rajtam. A szellő még tele volt a sziget édes illataival. Tahiti nagyon messze van, tudtam, hogy soha többé nem fogom látni.”

     Victor Hugo: HA FÖLDERENG A TÁJ

    Ha földereng a táj, holnap a pirkadással
    elindulok. Tudom, hogy várod jöttömet.
    Az erdőkön megyek, megyek a hegyen által,
    nem, tőled messze már maradnom nem lehet.

    Megyek majd, két szemem merőn néz önmagamba,
    nem látom majd a fényt, nem hallok semmi neszt,
    görnyedten, egyedül, kezemet összefonva,
    mélán megyek, s a nap olyan lesz, mint az est.

    Nem nézem az arany tüzeket alkonyatkor,
    sem, hogy Harfleur felé vitorlák szállanak,
    és ha megérkezem, sírodra teszem akkor
    virágzó hanga és zöld magyal csokromat.

    (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Vörös István: NAPÓRA

Ha egyszer egy nap huszonhat órás
lenne, ha lenne nyolcadik nap
a hétben, vagy egy plusz
hónap az év közepén,

akkor az ágak nem törnének,
a kutya gyomrát nem rontaná el
a túl sok csont, az adós mindig
pontosan fizetne, újra lenne
hitel a boltokban. És kávéház
a bankok helyén, ahol
pohár szóda fölött egy újság
böngészésébe merülnék.
A híreket átlapoznám, nem
is lenne politika, a társasjáték-
és irodalmi rovatok bonyolult
útvesztője érdekelne, az
órám félórával kevesebbet
mutatna, mint amit gondolok,
a szomszéd asztalnál valaki linzert
rendelne, nem is linzert, linzer-
koszorút.

Egy pincér pepita lakkcipőben
állna a kerthelyiség előtt, és
árnyékát követve hol
erre, hol arra fordítaná a fejét.

Áprily Lajos:
A NÖVEKEDŐ FÉNYHEZ

Ó, győzni fogsz! Fagy árthat, űzhet, ölhet:
te fény vagy, és a fénynek győzni kell.
Naponta érzem pezsdülő erődet,
varázsától tágul a téli mell.

Menekülnek a vert had lobogói,
fagy-bujtató jégvárak rengenek.
Bokrok facsúcsra rebbenő rigói
szilaj győzelmi karral zengenek.

Nőj és ragyogj. Pihenve vár a völgyem,
pazarló kedvvel szórd a sugarat,
s én is várlak, hogy jöttöd üdvözöljem:
tündér tavaszt hozz és arany nyarat.

Mert egy napon új köd borul a tájra,
időnk sötét napok felé siet,
s a forrásnál megöl az ősz homálya,
mint Hágen orvul szőke Siegfriedet.

Szepes Mária: KIBÉKÜLÉS

Békét kötni mindennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.
Felismerni e tintahal – felhő mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel-rovatot
vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismer egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát. Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.

Walther von der Vogelweide: TELÜNK OLY ZORD…

Telünk oly zord! megnőtt a baj s a kár:
hol máskor kedves dal visszhangja száll,
az erdő s rét most elhagyott, sivár.
Bár látnám, hogy útján labdázva jár
sok lány s a sok madár is dalolna már!

Beh átaludnám az egész telet!
Csak morgok rá most, ha felébredek,
mert kemény még s jószága rengeteg.
De iszkol majd, ha május közeleg,
s ahol most hó van, virágot szedek!

(Eőry Attila fordítása)

Kosztolányi Dezső: TÉLI ALKONY

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

Romhányi József: BORZ

A büszke borzanya összetoborzott
néhány csellengő borzot,
hogy szívének féltett kincsét,
hat kicsinyét megtekintsék.
– Nézzetek! Ez itt a mennyország!
mondta dédelgetve
hat egyszülött borzát.
Ám a bámészkodók formátlannak,
torznak találták a sok torzonborz borzat.
Szólt az egyik, egy értelmesforma,
kinek kedélyét e látvány felborzolta:
– Érdekes! Ha belülről, elfogultan nézed,
ez az alom meleg kis családi fészek.
Ha kívülről, s nem vakít el vonzalom:
… egyszerűen borz-alom …

Mécs László: A MESTEREK UTCÁJÁBAN

Megyek az utcán. Egy öreg cipész
épp műhelyének ajtajában áll,
s egész lényemből, mint egy műítész
csak a cipőmet nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, cipőm nem éppen műremek.

Tovább megyek. A ruhák mestere
azt vallja, hogy az embert a ruha
teszi s vizsgálgat válltól lefele,
civil ruhámat nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, ruhám nem éppen műremek.

A borbély áll a borbélybolt előtt,
víg szarkafészek-vágyú tincseim
táncát szemléli és sem agyvelőt,
se hírt nem véve számba, mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, hajam nem éppen műremek.

Kék égboltjából, csillag-ablakon
kikönyököl a szívek mestere,
Isten szemével ember-alakom
átröntgenezve csöndbe mosolyog.
Egész külsőm-belsőm beléremeg:
Mester, milyennek látod szívemet?

Konsztantin Kavafisz: A SZÍNHÁZBAN

Beleuntam, hogy a színpadot nézzem,
és fölpillantottam a páholyokhoz.
Bent, az egyik páholyban megláttalak téged,
különleges szépségedet és romlott ifjúságod.
S rögtön minden eszembe is jutott,
amit nekem délután beszéltek terólad,
s gondolatom és testem megindult.
S amíg csak bámultam megbabonázva
fáradt szépségedet és fáradt ifjúságod,
és választékos öltözeted,
elgondoltalak s elképzeltelek,
ahogy nekem délután beszéltek terólad.

(Déri Balázs fordítása)

Gámentzy Eduárd: AZ ÉN DALOM

A gyertya lángja nézd, hogy imbolyog!
– Most megindulnak benne a dalok!
Már sírja lágyan viasz-könnyeit.
Padlóra hulló bús akkordjait,
Hűs szellő kapja fel s viszi tovább,
E sosem hallott szép melódiát.

És kirepül kéményen, ablakon,
A Napba néz és tántorog vakon.
Majd összegörnyed, földre hull, zihál,
Kis törött szárnyú énekesmadár.
De nem hagyom! Mert ő az én dalom!
– És feltámad…– és többé nem adom!

Áprily Lajos: RABLÓ

Fehér virág a fákon: zúzmara.
S gyermekkorom azúrkék madara
a fehérségből sűrűn látogat:
viszi a száradt szilvaroncsokat.
Nesztelenül száll, alattomosan,
s ha csent, visszavitorláz okosan.
Most szajkó úrral nincsen is vitám
- hadd tisztogassa alvó kerti fám -,
de ősszel volt. Mert vitte a diót
s fumigált minden kérő szót, szidót.
Azután lopni kezdte gesztenyém
s hiába érveltem: „Hohó: enyém!”
Ha nappal űztem, hajnalban rabolt
és mindennap mohóbb étvágya volt.
„Ez mégis sok! – gondoltam – meglesem,
estefelé, mikor a nap hanyatló.”
Jött, meglapult. És én erélyesen
így feddettem meg: „Te gyönyörű rabló!”

Gellért Oszkár: GYÖNGYSZEM

Te jobbról fogod, én balról fogom kézen.
S csak nézed. S csak nézem.
Egy-kettő, egy… Már járni tanul.
Ó mért nem nézhetjük gondtalanul.
Habkönnyű szívvel őt,
Fekete sejtelem mért hogy éget,
Szívünkből jövendő keserűséget
Mért kell ma már kiöntenünk?!
Egy-kettő, egy… S fejünk beleszédül:
Melyik csomókon, kinek a kezébül
Siklik-csúszik ki majd előbb
A mi fölfűzött gyönyörű gyöngyszemünk…

AZ EZEREGYÉJSZAKA MESÉI (1.)
Sahriár király és Sehrezád története

Élt hajdanában egy hatalmas király, Sahriár. Nagy hadserege, díszes őrsége volt, szolgák mérhetetlen serege és fényes kíséret vette körül. Birodalmán mély bölcsességgel és igazságszeretettel uralkodott, kiérdemelvén alattvalói szeretetét.

Felesége azonban gonosz asszony volt. Sahriár király, amidőn rájött bűneire, halállal büntette, és elkeseredésében megfogadta, hogy ismét megházasodik, de mindig csak egy napra: egyik nap nőül vesz egy fiatal lányt, másnap pedig leütteti a fejét. Így is cselekedett nap-nap után, három esztendőn keresztül. Mérhetetlen volt a kétségbeesés az egész országban, a nép jajveszékelt, a lányos családok szertefutottak; az egész fővárosban egyetlen felnőtt leány sem maradt. Amikor a király ismét megparancsolta vezírjének, hogy szokás szerint vezessen hozzá új menyasszonyt, a vezír hasztalan keresett: egy leányt se talált. Elkeseredetten, bánatosan és a király haragjától félve ment haza.
Ennek a vezírnek volt két leánya. A nagyobbikat Sehrezádnak hívták, a kisebbiket Dunjazádnak. Az idősebbik sok könyvet olvasott, jártas volt hajdani királyok élettörténetében, régi népek történelmében. Nevezetes volt arról is, hogy ezer könyvet gyűjtött össze a régi népek és királyok históriáiból, meg a költők műveiből. Ez a Sehrezád most megkérdezte apjától:
– Édesapám, miért változott meg úgy a kedved, miért vagy tele búval, gonddal?
A vezír elbeszélte elejétől végig a királlyal való dolgát. Mire Sehrezád így szólt:
– Kérve kérlek édesapám, adj engem feleségül a királyhoz! Vagy meghalok, és feláldozom magamat az igazhívők leányaiért, vagy életben maradok és a kkor én mentem meg őket ettől a nagy veszedelemtől.
A vezír pedig ezt válaszolta:
– Az istenért! Soha! Kockára tennéd életedet?
De a leány hajthatatlan volt:
– Kár a szóért – mondotta –, ennek meg kell lenni!
Mit tehetett a vezír egyebet: felöltöztette leányát menyegzői díszbe és elment, jelentette a királynak, hogy talált menyasszonyt, Sehrezád pedig így szólt a húgához:
– Ha én már a királynál leszek, érted küldök, és elhozatlak. Majd ha ott vagy, és alkalmasnak látod az időt, szólj hozzám ekképpen: „Testvérem, mesélj nekem valami érdekes történetet, hadd virrasszuk így át az éjszakát”. Mire én belefogok mesémbe, és ha Allah akarja, ebben rejlik a mi megszabadulásunk.
Ezután édesapja, a vezír elvezette Sehrezádot a királyhoz. Amikor ez megpillantotta, örömmel kérdezte:
– Hát elhoztad, akit kívántam?
– Parancsára, királyom – felelt a vezír.
Este, mikor nyugovóra tértek, Sehrezád sírva fakadt. A király megkérdezte, mi bántja.
– Ó, uram királyom – válaszolt Sehrezád –, lásd, van egy kedves húgom, tőle szeretnék elbúcsúzni.
A király elküldött Dunjazádért. Dunjazád megölelte nővérét, és leült a kerevet elé. Éjféltájban pedig így szólt nővéréhez:
– Ó, édes testvérem, szemünkre nem jön álom! Mesélj valami szép történetet, hadd szálljanak az álmatlan órák.
– Szíves örömest – felelt Sehrezád –, ha a nemes király megengedi.
A király is álmatlan volt és nyugtalan, örült hát, hogy mesét hallhat.
– Mesélj hát – mondotta.
Sehrezád nagy örömmel fogott első meséjébe. A király egész éjjel hallgatta. Még csak a mese közepén tartott és íme: a hajnal pirkadni kezdett; Sehrezád félbeszakította történetét. Dunjazád felkiáltott:
– Ó, be szép is a meséd, be kedves, be gyönyörű!
Sehrezád így felelt:
– Mi ez ahhoz képest, amit holnap éjszaka mesélhetnék, ha életem megkímélné a király!
Mire a király így szólt magában:
– Allahra, nem fejeztetem le addig, míg meg nem hallom a mese másik felét.
Ezután kiment fogadótermébe. Ott állott a vezír, leánya halotti leplével kezében. A király parancsokat osztogatott, intézte az ország dolgait, míg csak a nap végére nem járt. A vezírnek egy szót sem szólt a történtekről. Az pedig nem szűnt meg álmélkodni. Mikor az udvar este szétoszlott, Sahriár király visszatért lakosztályába. S amint leszállt a második éjszaka, Dunjazád így szólt nővéréhez:
– Ó, kedves testvérem, mondd el történeted második felét is!
Sehrezád pedig így szólt:
– Boldogan és örömmel, ha a király is úgy akarja.
– Mesélj csak tovább! – mondotta a király, és Sehrezád tovább mesélt... tovább ezer éjszakán keresztül.
Sehrezádnak ez idő alatt három fiúgyermeke született. Mikor az ezeregyedik éjszaka bevégezte meséit, leborult a király lába elé, és így szólt hozzá:
– Ó, minden idők legnagyobb királya, én a te rabnőd vagyok. Ezeregy éjszakán át elmeséltem neked régi nemzetségek, régi idők népeinek történetét. Kérhetlek-e téged most arra, hogy teljesítsd egy kívánságomat?
És a király így felelt:
– Csak szólj, Sehrezád, megadom, amit kívánsz.
Sehrezád pedig előhívatta a dajkákat, és ezt mondta nekik:
– Hozzátok be gyermekeimet!
Tüstént be is hozták a három kisfiút: egyik közülük már ment, a másik a földön csúszkált, a harmadik még csecsemő volt. Sehrezád a király elé lépett velük, és így szólt:
– Ó, királyom, íme a gyermekeid! Én most azért könyörgök hozzád: kímélj meg a haláltól e gyermekek kedvéért. Mert ha megöletsz, anyátlanul maradnak ezek a kicsinyek; nem lesz asszony, aki úgy gondozza őket, mint én.
A király könnyekre fakadt, szívéhez szorította kisfiáit, és így szólt:
– Ó, Sehrezád, én már a gyermekek születése előtt megkegyelmeztem neked, mert erényes, tisztalelkű, okos és jámbor vagy. Allah áldjon meg téged, apádat és anyádat, a tövet és a hajtást! Allah a tanom, hogy nem lesz semmi bántódásod!
Sehrezád megcsókolta a király kezét, leborult előtte, és végtelen boldogsággal mondta:
– Allah nyújtsa hosszúra életedet, és növelje méltóságodat és hatalmadat!
Nagy öröm támadt a palotában és városszerte; olyan éjszaka volt ez, amilyet kevés élő ember látott, világosabb volt, mint a fénylő nappal. Másnap reggel boldogan ébredt a király, összehívatta minden katonáját, a vezírnek pedig pompás, csillogó díszruhát ajándékozott, és így szólt hozzá:
– Allah áldjon meg, hogy hozzám adtad tündökletes lelkű leányodat. Megbántam immár, hogy oly sokat elpusztítottam népem leányai közül! És ez az ő érdeme! Okosnak, erkölcsösnek, tisztának és erényesnek ismertem meg őt, három fiúgyermekkel is megajándékozott, dicsértessék érte Allah!
A király díszes ruhákat ajándékozott a birodalom főembereinek, és elrendelte, hogy harminc napra ékesítsék fel a várost.
Fel is ékesítették hát pompásan a várost; ehhez foghatót eddig senki sem látott. Peregtek a dobok, szóltak a trombiták, egymást követték a vitézi játékok: részvevőiket a király dúsan megjutalmazta. A szegények közt is alamizsnát osztatott, és minden alattvalójára, birodalma minden népére kiterjesztette jótékony gondosságát. Ő, és országának népei jólétben, örömben, gyönyörűségben és boldogságban éltek, míg el nem érte őket az örömök elrontója és a kötelékek felbontója: a halál.

Ady Endre: JÖNNEK JOBB NAPOK

Jönnek majd jobb napok is
S egyszer
(Be jó lesz, ki megéri)
Torkig a förtelemmel
S emlékezve
Megállítjuk
A gonosz széditőket,
A tegnapi időket.

És csöndesen megkérdjük:
Milyen halált akartok,
Buta és elnyűtt
Régi, ostoba kardok?
Egyszer,
Tele emlékezettel
Még kérdezni is merünk:
Jönnek még jobb napok is.

Papp Attila Zsolt: A DECEMBER-LAK

Ha kopogtatnék nálad éjszaka,
ne lepődj meg, ne fordulj a falnak.
Csak illúzióm óvom gondosan,
hogy kérni kell a bebocsáttatást,
hogy létezhet talán még tiszta lap,
s most történik meg velünk először,
bármi történjék az ég alatt.

Szobáink, tudod, egymásba nyílnak
e házban, amelynek neve, mondjuk
– hisz tél van kint – December-lak legyen;
homlokzatán ez áll: Isten hozott,
bár nem látunk vendéget szívesen.

Mézeskalács-ház, derékig hóban
az Isten szentséges háta mögött.
Keresztül-kasul egymás terein:
nem tudom, hogy létezett-e máskor,
volt-e hónap, amely nem december.
Látom, fázol – emlékszel talán, hogy
rád adtam a nagykabátom egyszer.

Ne feledd, kilépni már veszélyes,
odakint vadállatok tanyáznak.
Itt nálunk minden olyan ismerős,
és kopogtatás nélkül vonulunk
szűk szobáin át e régi háznak.

December, hó, a mézeskalács-ház,
egy évszak, amely soha nem ér véget
– hát így ülünk, a benti tűz körül,
két szótlanul társalgó, bölcs alak.
„Volt idő, hogy kopogtattam nálad.”
„Volt idő, hogy olykor vártalak.”

Boldog Karácsonyt minden errejárónak:)

Csorba Győző: ÜNNEP ELŐTT

Csak lassan múljék sok időm legyen
fölkészülni: maga a készülődés
az is jó s készen lenni jó ugyancsak
Évente több a vendég messziről
s közelről egyaránt illik tanulnom
hogy valóban tisztességgel fogadjam
a társaságot

Nem csekély dolog
hogy gyerekcsapatoktól vénekig
annyian érkeznek nem is tudom
élők-e még mind mert mind élni látszik
s mind jókedvű és jóakaratú
az ünnep örömétől csillogó
Csak lassan múljék hisz jobb is talán
a várás mint a beteljesülés
Advent… Ó mennyi holmimat kinőttem
s ledobtam – ezt még nem sőt még nem is
kényelmetlen… Érzelgősség? öregkor?
Fehér a kert áldom fehér a város
áldom s elindulok titokzatos
ösvényeken (kint? bent? milyen irányban?)
jutok melegbe fenyőszagba gyertya-
fénybe s remélt ajándékokhoz is
Fehér a kert a város is fehér
s elindulnak szintén felém seregben
lábak és tárgyak advent nem tudok
semmit de mindent könnyen elhiszek:
kell a meglepetés kell kell az ünnep

 Szalay Fruzina: HAVASI GYOPÁR

Bércek szabad, magános ormán,
Mely a magas egekbe vág,
Örök hó bársony leplét hordván,
Nyit egy csodás fehér virág.

Feléje halk szellők se járnak
És hozzá el nem hat soha
Arany heve a forró nyárnak,
Sem a tavasznak mosolya.

Körötte kristálytiszta minden,
Csendes, fehér, mint ő maga:
Büszkén nyit hervadatlan színben,
A bércek hószín csillaga.

A völgy ölén, lombon, virágon
A tavasz édes csókja van –
Fenn a nemes virág magában
Áll egyedül, tavasztalan.

Kosztolányi Dezső: AKARSZ-E JÁTSZANI?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Czeslaw Milosz: AZ ÉDENKERT UTÁN

Ne loholj tovább. Csöndesedj. Mily lágyan hull az eső
A város háztetőire. Milyen hiánytalan
Itt minden. Most épp számunkra, kik egy fejedelmi
Ágyban ébredünk, egy padlásablak fényénél.
Egy férfi és egy nő. Egyetlen teremtményből, kit
Két nemre osztottak, s azok áhítoztak egymásra.
Igen, fogadd ezt tőlem ajándékul. E zord,
E mord világ hamvain túl. A lárma, az esküdözés
Földmélyi visszhangján is túl. Így hát most, hajnaltájt,
Nagyon kell figyelned: e hátrahajtott fej,
E fésűt tartó kéz, e két arc a tükörben csupán
Egyszeri tünemény, jóllehet emlékük mulandó.
Mindaz, mit látsz, tehát való, bár idővel ködbe vész,
S most léted minden pillanatáért hálás.
A kicsiny park, mohalepte márványszobraival
A gyöngyszürke fényben, szitáló nyári esőben
Hadd maradjon olyan, mint volt: mikor kitártad a kaput.
S a málladozó oszlopcsarnokok utcája is,
Mit szerelmed varázsütésre átlényegített.

(Zsille Gábor fordítása)

 

Nicolae Labis:
IJESZTETT MINDEN VILLAMOS ZAJA

Mikor a falut odahagytam,
Lágy tincsek göndörödtek a hajamban;
Még a tenyeremből is ittam,
Káromkodtam bolondul, nevetni tudtam,
S ha néha egy-egy fogadóba tértem,
Tettem, mert falu után vágyott a vérem.
Ijesztett minden villamos zaja, sikoltó fékje
A magas házak, az ég fehérje,
Sehogy se tudtam mire vélni,
Hogy lehet ennyi bűzben és füstben megélni?
Ám a szívem, belül
Mókás harangként gilingelt rendületlenül.
A lányok, akik találkára jönnek,
Csak sutyorognak, ők se tudnak többet,
Vagy lesütik a szemük, s én belátom,
Mekkorát nőttél, barátom!
Kihullottak hajamból az elárvult szálak,
S a villamosok már csak – muzsikálnak.
Kémények ontják kormukat az égnek,
Ijesztenének, de már nem félek,
Hisz mit nekem a füst? – kora hajnaltól, amíg el nem alszom,
Cigaretta pörköli a bajszom.
Istenem, mennyit változott fiad!
Én nem ilyen voltam, mikor elhagytam falumat,
A szívem akkor, ott, belül
Mókás harangként zengett, rendületlenül.
Zavartan szól most, galangol egyre,
Hol csöndet, hol meg vihart jelezve,
Vagy zengő lantnak álcázva kitárul,
Vagy minden ok nélkül összerándul.
És mégis megmaradok lélekben annak
A szénaboglyán hancúrozó suhancnak,
Ki káromkodik s dalol is kedvvel,
Csak most épp trillákra s komoly szavakra figyel föl.
Gyerünk, barátom, a városi ködök
Csillagot gyújtanak a jászol fölött,
S a felszikrázó éjszakán át repülők szállnak,
Emel a város büszke palotákat.
A zene mintha komorabbá válna,
Keserűbb, mint maradék borom a pohárba'.
Táncoljunk mind a ketten, szépen forogjál!
Gyerekek járják így, akik nagyok már,
Rögből sarjadt, eső növelte virágok,
Táncoljunk mind a ketten, járd a táncot,
E furcsa valcert, melyet nemrég tanultunk,
Egymás szívére rettegve bújjunk,
Táncolj remegve, csak rajta, járjad,
Mintha bántottunk volna valakit, úgy járjad!

(Cseke Gábor fordítása)

Lackfi János: LÁBNYOMOK

Láttam a Mikulás
lábnyomait, végig, amerre
hozta az ajándékokat.
Fehér, mezítlábas nyomot
csakis ő hagy a padlón.
Biztos csupa korom lett
a csizmája, ahogy lejött
a kéményen. Levette, hogy
ne csináljon koszt.
Mondom anyának, aki
épp a hintőport rakja
vissza a szekrénybe.

Lucian Blaga: FÖLIRAT

Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik bennünk titkon a hazát.
A magvak, amelyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.

(Lengyel Ferenc fordítása)

Somlyó György: VÁRLAK

A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.

Szorosan összekötözök
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én...
Rendezgetek. És fütyörészek…

Itt te fogsz ülni, itt meg én;
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod...

Zimankós szívem megpendül,
mint éle jó, hevert acélnak -
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…

És átkozol majd és gyűlölsz
s a csókjaidat megtetézed...
... A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.

Wass Albert: KERÍTÉSEK

Az ösvényre kerítést fontak,
hogy ott legény ne járjon át.
Azt hitték, elriasztják ezzel,
az ostobák.

Ma mindenki kerítést épít,
álomból, csókból, hazugságból,
az útra, melyen az Idő
kacagva fut ki a világból.

Az utacskákról innen-onnan
sok-sok kis kerítés kinő:
nagyot kacag és átallépi
a betyár Idő.

Gál Erika: LEVÉL A NAGY-TAVAK MELLÉ

Hűvös éjszakák ölelik már a
folyót, tükrében homályos kép lüktet.
Ősz lett újra, messzi vándor. Nélküled.
Keserűen száll fel a híg pára.

Hová lett, mondd, a régi lendület,
amellyel dús csapásaidon jártam,
s hűségünk árnyjátékai szobádban.
Érintésedből, nézd csak, betű lett.

Egyszer csak hívásomat már te vártad.
Én megszoktam, a telefon süket,
és az előszobaajtót bezártam.

Hiányod otthonos, nem kór, tünet.
Segítenek a rég eladott házak,
kulcsainkon már boldog révület.

Takáts Gyula: ISKOLÁM FALÁRA

Az iskolát most látom nagynak én.
Hol egykor úgy kínoztak engem,
nagy, sárga, vén falán fáradt szemem
most egyre-másra rajt felejtem.

Mint égi ablak egyre-egyre nő.
Majd oszlopos csarnoknak látom.
Kihalt honom fölött te légy a jel
e fegyver dúlta déli tájon.

Te légy a jel és ódon könyveid
és szobraid nemes vonása,
mint szemre fény és szívre édes ír,
úgy hulljon házunk asztalára.

Vén hársfasor alléja most vezess.
Légy a félig-vaknak rácsa.
Ne hulljon mélybe s légy a rabnak is
mézhomlokú jó porkolábja.

Vezesd e sárga, vén falak közé,
melyek szemében egyre nőnek.
Ágyútlan váraink, vén iskolák,
ti vagytok szárnyai jövőnek!

Mint hajdúk hajdanán, sáncok ölén,
szorítva kardjuk s bibliájuk,
úgy légy nekünk tudás, szívünkre nőtt
szabadon választott királyunk.