Gámentzy Eduárd: AZ ÉN DALOM

A gyertya lángja nézd, hogy imbolyog!
– Most megindulnak benne a dalok!
Már sírja lágyan viasz-könnyeit.
Padlóra hulló bús akkordjait,
Hűs szellő kapja fel s viszi tovább,
E sosem hallott szép melódiát.

És kirepül kéményen, ablakon,
A Napba néz és tántorog vakon.
Majd összegörnyed, földre hull, zihál,
Kis törött szárnyú énekesmadár.
De nem hagyom! Mert ő az én dalom!
– És feltámad…– és többé nem adom!

Áprily Lajos: RABLÓ

Fehér virág a fákon: zúzmara.
S gyermekkorom azúrkék madara
a fehérségből sűrűn látogat:
viszi a száradt szilvaroncsokat.
Nesztelenül száll, alattomosan,
s ha csent, visszavitorláz okosan.
Most szajkó úrral nincsen is vitám
- hadd tisztogassa alvó kerti fám -,
de ősszel volt. Mert vitte a diót
s fumigált minden kérő szót, szidót.
Azután lopni kezdte gesztenyém
s hiába érveltem: „Hohó: enyém!”
Ha nappal űztem, hajnalban rabolt
és mindennap mohóbb étvágya volt.
„Ez mégis sok! – gondoltam – meglesem,
estefelé, mikor a nap hanyatló.”
Jött, meglapult. És én erélyesen
így feddettem meg: „Te gyönyörű rabló!”

Gellért Oszkár: GYÖNGYSZEM

Te jobbról fogod, én balról fogom kézen.
S csak nézed. S csak nézem.
Egy-kettő, egy… Már járni tanul.
Ó mért nem nézhetjük gondtalanul.
Habkönnyű szívvel őt,
Fekete sejtelem mért hogy éget,
Szívünkből jövendő keserűséget
Mért kell ma már kiöntenünk?!
Egy-kettő, egy… S fejünk beleszédül:
Melyik csomókon, kinek a kezébül
Siklik-csúszik ki majd előbb
A mi fölfűzött gyönyörű gyöngyszemünk…

AZ EZEREGYÉJSZAKA MESÉI (1.)
Sahriár király és Sehrezád története

Élt hajdanában egy hatalmas király, Sahriár. Nagy hadserege, díszes őrsége volt, szolgák mérhetetlen serege és fényes kíséret vette körül. Birodalmán mély bölcsességgel és igazságszeretettel uralkodott, kiérdemelvén alattvalói szeretetét.

Felesége azonban gonosz asszony volt. Sahriár király, amidőn rájött bűneire, halállal büntette, és elkeseredésében megfogadta, hogy ismét megházasodik, de mindig csak egy napra: egyik nap nőül vesz egy fiatal lányt, másnap pedig leütteti a fejét. Így is cselekedett nap-nap után, három esztendőn keresztül. Mérhetetlen volt a kétségbeesés az egész országban, a nép jajveszékelt, a lányos családok szertefutottak; az egész fővárosban egyetlen felnőtt leány sem maradt. Amikor a király ismét megparancsolta vezírjének, hogy szokás szerint vezessen hozzá új menyasszonyt, a vezír hasztalan keresett: egy leányt se talált. Elkeseredetten, bánatosan és a király haragjától félve ment haza.
Ennek a vezírnek volt két leánya. A nagyobbikat Sehrezádnak hívták, a kisebbiket Dunjazádnak. Az idősebbik sok könyvet olvasott, jártas volt hajdani királyok élettörténetében, régi népek történelmében. Nevezetes volt arról is, hogy ezer könyvet gyűjtött össze a régi népek és királyok históriáiból, meg a költők műveiből. Ez a Sehrezád most megkérdezte apjától:
– Édesapám, miért változott meg úgy a kedved, miért vagy tele búval, gonddal?
A vezír elbeszélte elejétől végig a királlyal való dolgát. Mire Sehrezád így szólt:
– Kérve kérlek édesapám, adj engem feleségül a királyhoz! Vagy meghalok, és feláldozom magamat az igazhívők leányaiért, vagy életben maradok és a kkor én mentem meg őket ettől a nagy veszedelemtől.
A vezír pedig ezt válaszolta:
– Az istenért! Soha! Kockára tennéd életedet?
De a leány hajthatatlan volt:
– Kár a szóért – mondotta –, ennek meg kell lenni!
Mit tehetett a vezír egyebet: felöltöztette leányát menyegzői díszbe és elment, jelentette a királynak, hogy talált menyasszonyt, Sehrezád pedig így szólt a húgához:
– Ha én már a királynál leszek, érted küldök, és elhozatlak. Majd ha ott vagy, és alkalmasnak látod az időt, szólj hozzám ekképpen: „Testvérem, mesélj nekem valami érdekes történetet, hadd virrasszuk így át az éjszakát”. Mire én belefogok mesémbe, és ha Allah akarja, ebben rejlik a mi megszabadulásunk.
Ezután édesapja, a vezír elvezette Sehrezádot a királyhoz. Amikor ez megpillantotta, örömmel kérdezte:
– Hát elhoztad, akit kívántam?
– Parancsára, királyom – felelt a vezír.
Este, mikor nyugovóra tértek, Sehrezád sírva fakadt. A király megkérdezte, mi bántja.
– Ó, uram királyom – válaszolt Sehrezád –, lásd, van egy kedves húgom, tőle szeretnék elbúcsúzni.
A király elküldött Dunjazádért. Dunjazád megölelte nővérét, és leült a kerevet elé. Éjféltájban pedig így szólt nővéréhez:
– Ó, édes testvérem, szemünkre nem jön álom! Mesélj valami szép történetet, hadd szálljanak az álmatlan órák.
– Szíves örömest – felelt Sehrezád –, ha a nemes király megengedi.
A király is álmatlan volt és nyugtalan, örült hát, hogy mesét hallhat.
– Mesélj hát – mondotta.
Sehrezád nagy örömmel fogott első meséjébe. A király egész éjjel hallgatta. Még csak a mese közepén tartott és íme: a hajnal pirkadni kezdett; Sehrezád félbeszakította történetét. Dunjazád felkiáltott:
– Ó, be szép is a meséd, be kedves, be gyönyörű!
Sehrezád így felelt:
– Mi ez ahhoz képest, amit holnap éjszaka mesélhetnék, ha életem megkímélné a király!
Mire a király így szólt magában:
– Allahra, nem fejeztetem le addig, míg meg nem hallom a mese másik felét.
Ezután kiment fogadótermébe. Ott állott a vezír, leánya halotti leplével kezében. A király parancsokat osztogatott, intézte az ország dolgait, míg csak a nap végére nem járt. A vezírnek egy szót sem szólt a történtekről. Az pedig nem szűnt meg álmélkodni. Mikor az udvar este szétoszlott, Sahriár király visszatért lakosztályába. S amint leszállt a második éjszaka, Dunjazád így szólt nővéréhez:
– Ó, kedves testvérem, mondd el történeted második felét is!
Sehrezád pedig így szólt:
– Boldogan és örömmel, ha a király is úgy akarja.
– Mesélj csak tovább! – mondotta a király, és Sehrezád tovább mesélt... tovább ezer éjszakán keresztül.
Sehrezádnak ez idő alatt három fiúgyermeke született. Mikor az ezeregyedik éjszaka bevégezte meséit, leborult a király lába elé, és így szólt hozzá:
– Ó, minden idők legnagyobb királya, én a te rabnőd vagyok. Ezeregy éjszakán át elmeséltem neked régi nemzetségek, régi idők népeinek történetét. Kérhetlek-e téged most arra, hogy teljesítsd egy kívánságomat?
És a király így felelt:
– Csak szólj, Sehrezád, megadom, amit kívánsz.
Sehrezád pedig előhívatta a dajkákat, és ezt mondta nekik:
– Hozzátok be gyermekeimet!
Tüstént be is hozták a három kisfiút: egyik közülük már ment, a másik a földön csúszkált, a harmadik még csecsemő volt. Sehrezád a király elé lépett velük, és így szólt:
– Ó, királyom, íme a gyermekeid! Én most azért könyörgök hozzád: kímélj meg a haláltól e gyermekek kedvéért. Mert ha megöletsz, anyátlanul maradnak ezek a kicsinyek; nem lesz asszony, aki úgy gondozza őket, mint én.
A király könnyekre fakadt, szívéhez szorította kisfiáit, és így szólt:
– Ó, Sehrezád, én már a gyermekek születése előtt megkegyelmeztem neked, mert erényes, tisztalelkű, okos és jámbor vagy. Allah áldjon meg téged, apádat és anyádat, a tövet és a hajtást! Allah a tanom, hogy nem lesz semmi bántódásod!
Sehrezád megcsókolta a király kezét, leborult előtte, és végtelen boldogsággal mondta:
– Allah nyújtsa hosszúra életedet, és növelje méltóságodat és hatalmadat!
Nagy öröm támadt a palotában és városszerte; olyan éjszaka volt ez, amilyet kevés élő ember látott, világosabb volt, mint a fénylő nappal. Másnap reggel boldogan ébredt a király, összehívatta minden katonáját, a vezírnek pedig pompás, csillogó díszruhát ajándékozott, és így szólt hozzá:
– Allah áldjon meg, hogy hozzám adtad tündökletes lelkű leányodat. Megbántam immár, hogy oly sokat elpusztítottam népem leányai közül! És ez az ő érdeme! Okosnak, erkölcsösnek, tisztának és erényesnek ismertem meg őt, három fiúgyermekkel is megajándékozott, dicsértessék érte Allah!
A király díszes ruhákat ajándékozott a birodalom főembereinek, és elrendelte, hogy harminc napra ékesítsék fel a várost.
Fel is ékesítették hát pompásan a várost; ehhez foghatót eddig senki sem látott. Peregtek a dobok, szóltak a trombiták, egymást követték a vitézi játékok: részvevőiket a király dúsan megjutalmazta. A szegények közt is alamizsnát osztatott, és minden alattvalójára, birodalma minden népére kiterjesztette jótékony gondosságát. Ő, és országának népei jólétben, örömben, gyönyörűségben és boldogságban éltek, míg el nem érte őket az örömök elrontója és a kötelékek felbontója: a halál.

Ady Endre: JÖNNEK JOBB NAPOK

Jönnek majd jobb napok is
S egyszer
(Be jó lesz, ki megéri)
Torkig a förtelemmel
S emlékezve
Megállítjuk
A gonosz széditőket,
A tegnapi időket.

És csöndesen megkérdjük:
Milyen halált akartok,
Buta és elnyűtt
Régi, ostoba kardok?
Egyszer,
Tele emlékezettel
Még kérdezni is merünk:
Jönnek még jobb napok is.

Papp Attila Zsolt: A DECEMBER-LAK

Ha kopogtatnék nálad éjszaka,
ne lepődj meg, ne fordulj a falnak.
Csak illúzióm óvom gondosan,
hogy kérni kell a bebocsáttatást,
hogy létezhet talán még tiszta lap,
s most történik meg velünk először,
bármi történjék az ég alatt.

Szobáink, tudod, egymásba nyílnak
e házban, amelynek neve, mondjuk
– hisz tél van kint – December-lak legyen;
homlokzatán ez áll: Isten hozott,
bár nem látunk vendéget szívesen.

Mézeskalács-ház, derékig hóban
az Isten szentséges háta mögött.
Keresztül-kasul egymás terein:
nem tudom, hogy létezett-e máskor,
volt-e hónap, amely nem december.
Látom, fázol – emlékszel talán, hogy
rád adtam a nagykabátom egyszer.

Ne feledd, kilépni már veszélyes,
odakint vadállatok tanyáznak.
Itt nálunk minden olyan ismerős,
és kopogtatás nélkül vonulunk
szűk szobáin át e régi háznak.

December, hó, a mézeskalács-ház,
egy évszak, amely soha nem ér véget
– hát így ülünk, a benti tűz körül,
két szótlanul társalgó, bölcs alak.
„Volt idő, hogy kopogtattam nálad.”
„Volt idő, hogy olykor vártalak.”

Boldog Karácsonyt minden errejárónak:)

Csorba Győző: ÜNNEP ELŐTT

Csak lassan múljék sok időm legyen
fölkészülni: maga a készülődés
az is jó s készen lenni jó ugyancsak
Évente több a vendég messziről
s közelről egyaránt illik tanulnom
hogy valóban tisztességgel fogadjam
a társaságot

Nem csekély dolog
hogy gyerekcsapatoktól vénekig
annyian érkeznek nem is tudom
élők-e még mind mert mind élni látszik
s mind jókedvű és jóakaratú
az ünnep örömétől csillogó
Csak lassan múljék hisz jobb is talán
a várás mint a beteljesülés
Advent… Ó mennyi holmimat kinőttem
s ledobtam – ezt még nem sőt még nem is
kényelmetlen… Érzelgősség? öregkor?
Fehér a kert áldom fehér a város
áldom s elindulok titokzatos
ösvényeken (kint? bent? milyen irányban?)
jutok melegbe fenyőszagba gyertya-
fénybe s remélt ajándékokhoz is
Fehér a kert a város is fehér
s elindulnak szintén felém seregben
lábak és tárgyak advent nem tudok
semmit de mindent könnyen elhiszek:
kell a meglepetés kell kell az ünnep

 Szalay Fruzina: HAVASI GYOPÁR

Bércek szabad, magános ormán,
Mely a magas egekbe vág,
Örök hó bársony leplét hordván,
Nyit egy csodás fehér virág.

Feléje halk szellők se járnak
És hozzá el nem hat soha
Arany heve a forró nyárnak,
Sem a tavasznak mosolya.

Körötte kristálytiszta minden,
Csendes, fehér, mint ő maga:
Büszkén nyit hervadatlan színben,
A bércek hószín csillaga.

A völgy ölén, lombon, virágon
A tavasz édes csókja van –
Fenn a nemes virág magában
Áll egyedül, tavasztalan.

Kosztolányi Dezső: AKARSZ-E JÁTSZANI?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Czeslaw Milosz: AZ ÉDENKERT UTÁN

Ne loholj tovább. Csöndesedj. Mily lágyan hull az eső
A város háztetőire. Milyen hiánytalan
Itt minden. Most épp számunkra, kik egy fejedelmi
Ágyban ébredünk, egy padlásablak fényénél.
Egy férfi és egy nő. Egyetlen teremtményből, kit
Két nemre osztottak, s azok áhítoztak egymásra.
Igen, fogadd ezt tőlem ajándékul. E zord,
E mord világ hamvain túl. A lárma, az esküdözés
Földmélyi visszhangján is túl. Így hát most, hajnaltájt,
Nagyon kell figyelned: e hátrahajtott fej,
E fésűt tartó kéz, e két arc a tükörben csupán
Egyszeri tünemény, jóllehet emlékük mulandó.
Mindaz, mit látsz, tehát való, bár idővel ködbe vész,
S most léted minden pillanatáért hálás.
A kicsiny park, mohalepte márványszobraival
A gyöngyszürke fényben, szitáló nyári esőben
Hadd maradjon olyan, mint volt: mikor kitártad a kaput.
S a málladozó oszlopcsarnokok utcája is,
Mit szerelmed varázsütésre átlényegített.

(Zsille Gábor fordítása)

 

Nicolae Labis:
IJESZTETT MINDEN VILLAMOS ZAJA

Mikor a falut odahagytam,
Lágy tincsek göndörödtek a hajamban;
Még a tenyeremből is ittam,
Káromkodtam bolondul, nevetni tudtam,
S ha néha egy-egy fogadóba tértem,
Tettem, mert falu után vágyott a vérem.
Ijesztett minden villamos zaja, sikoltó fékje
A magas házak, az ég fehérje,
Sehogy se tudtam mire vélni,
Hogy lehet ennyi bűzben és füstben megélni?
Ám a szívem, belül
Mókás harangként gilingelt rendületlenül.
A lányok, akik találkára jönnek,
Csak sutyorognak, ők se tudnak többet,
Vagy lesütik a szemük, s én belátom,
Mekkorát nőttél, barátom!
Kihullottak hajamból az elárvult szálak,
S a villamosok már csak – muzsikálnak.
Kémények ontják kormukat az égnek,
Ijesztenének, de már nem félek,
Hisz mit nekem a füst? – kora hajnaltól, amíg el nem alszom,
Cigaretta pörköli a bajszom.
Istenem, mennyit változott fiad!
Én nem ilyen voltam, mikor elhagytam falumat,
A szívem akkor, ott, belül
Mókás harangként zengett, rendületlenül.
Zavartan szól most, galangol egyre,
Hol csöndet, hol meg vihart jelezve,
Vagy zengő lantnak álcázva kitárul,
Vagy minden ok nélkül összerándul.
És mégis megmaradok lélekben annak
A szénaboglyán hancúrozó suhancnak,
Ki káromkodik s dalol is kedvvel,
Csak most épp trillákra s komoly szavakra figyel föl.
Gyerünk, barátom, a városi ködök
Csillagot gyújtanak a jászol fölött,
S a felszikrázó éjszakán át repülők szállnak,
Emel a város büszke palotákat.
A zene mintha komorabbá válna,
Keserűbb, mint maradék borom a pohárba'.
Táncoljunk mind a ketten, szépen forogjál!
Gyerekek járják így, akik nagyok már,
Rögből sarjadt, eső növelte virágok,
Táncoljunk mind a ketten, járd a táncot,
E furcsa valcert, melyet nemrég tanultunk,
Egymás szívére rettegve bújjunk,
Táncolj remegve, csak rajta, járjad,
Mintha bántottunk volna valakit, úgy járjad!

(Cseke Gábor fordítása)

Lackfi János: LÁBNYOMOK

Láttam a Mikulás
lábnyomait, végig, amerre
hozta az ajándékokat.
Fehér, mezítlábas nyomot
csakis ő hagy a padlón.
Biztos csupa korom lett
a csizmája, ahogy lejött
a kéményen. Levette, hogy
ne csináljon koszt.
Mondom anyának, aki
épp a hintőport rakja
vissza a szekrénybe.

Lucian Blaga: FÖLIRAT

Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik bennünk titkon a hazát.
A magvak, amelyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.

(Lengyel Ferenc fordítása)

Somlyó György: VÁRLAK

A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.

Szorosan összekötözök
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én...
Rendezgetek. És fütyörészek…

Itt te fogsz ülni, itt meg én;
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod...

Zimankós szívem megpendül,
mint éle jó, hevert acélnak -
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…

És átkozol majd és gyűlölsz
s a csókjaidat megtetézed...
... A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.

Wass Albert: KERÍTÉSEK

Az ösvényre kerítést fontak,
hogy ott legény ne járjon át.
Azt hitték, elriasztják ezzel,
az ostobák.

Ma mindenki kerítést épít,
álomból, csókból, hazugságból,
az útra, melyen az Idő
kacagva fut ki a világból.

Az utacskákról innen-onnan
sok-sok kis kerítés kinő:
nagyot kacag és átallépi
a betyár Idő.

Gál Erika: LEVÉL A NAGY-TAVAK MELLÉ

Hűvös éjszakák ölelik már a
folyót, tükrében homályos kép lüktet.
Ősz lett újra, messzi vándor. Nélküled.
Keserűen száll fel a híg pára.

Hová lett, mondd, a régi lendület,
amellyel dús csapásaidon jártam,
s hűségünk árnyjátékai szobádban.
Érintésedből, nézd csak, betű lett.

Egyszer csak hívásomat már te vártad.
Én megszoktam, a telefon süket,
és az előszobaajtót bezártam.

Hiányod otthonos, nem kór, tünet.
Segítenek a rég eladott házak,
kulcsainkon már boldog révület.

Takáts Gyula: ISKOLÁM FALÁRA

Az iskolát most látom nagynak én.
Hol egykor úgy kínoztak engem,
nagy, sárga, vén falán fáradt szemem
most egyre-másra rajt felejtem.

Mint égi ablak egyre-egyre nő.
Majd oszlopos csarnoknak látom.
Kihalt honom fölött te légy a jel
e fegyver dúlta déli tájon.

Te légy a jel és ódon könyveid
és szobraid nemes vonása,
mint szemre fény és szívre édes ír,
úgy hulljon házunk asztalára.

Vén hársfasor alléja most vezess.
Légy a félig-vaknak rácsa.
Ne hulljon mélybe s légy a rabnak is
mézhomlokú jó porkolábja.

Vezesd e sárga, vén falak közé,
melyek szemében egyre nőnek.
Ágyútlan váraink, vén iskolák,
ti vagytok szárnyai jövőnek!

Mint hajdúk hajdanán, sáncok ölén,
szorítva kardjuk s bibliájuk,
úgy légy nekünk tudás, szívünkre nőtt
szabadon választott királyunk.

Brassai Viktor:
EGYSZERŰSÉG (részlet)

Szeretném: egyszerű legyek,
mint gyöngyöt verő, vad patak,
mely sziklahátú, vén hegyek
bordái közt, mint vér, fakad.
Egyszerű, mint a fellegek,
s mint a villám, a gyors harag,
mely megtépi a dúlt egek
arcán a gyászos fátylakat.

Érezzek csak az évszakok
ős változásai szerint:
ragyogva nézzem a napot
és sápadtan az őszi színt,
csüggedjek, hogyha tél vacog,
s bomoljak zöld reménybe, mint
a növény, mikor harmatot
a tavaszéji pára hint.

Tóth Krisztina:
KOSZTOLÁNYI-ÁRNYJÁTÉK

Jaj, hogy fénylik a meleg ősz!
Idegen életekbe belenősz,
árnyékruhába ráncos kisgyerek.
Aki vagy, többé nincs veled.
Minden életed elhagyod,
de a szenvtelen ég ragyog,
mint fákra nyíló légi ablak.
Nem vagy magad, csak nem magad vagy.
Az ágak közt lebegve köd száll,
a messzi szélbe fűzve ősz szál.
Úgyis játék az összes földi forma:
hang, mely a hallhatatlant gyakorolja.

Hiába is maradsz, az se elegendő,
villámokkal ereszt gyökeret a felhő,
hiába is elmész, marad az árnyékod,
mintha folyton esőt hullani látnék ott,
fenn a tágas égen elmehetsz messzire,
bárhol is megállhatsz, úgyse elegendő,
sírni fogsz a dombok sárga füveire,
kiszárad a rét, a téged elengedő.

Kajuk Gyula A TITKOS KERT

Titkos kertem ott van
hol a vég is véget ér.
E kertben minden fűszál
mégis az égig ér;
kertem csak egy fűcsomó,
maréknyi tűlevél,
mélyén bűvösen
zsong a csend,
lábujjon jár a szél.
Kertemben csak néha sír
az üdezöld moha,
kertemben nem bántanak
senkit sem, soha.
Hangyaként is bejárhatom
egy perc alatt kertemet;
ha rámhullik egy gyantacsepp
az öröklét eltemet.

Wass Albert: A SZÍV

Nézted már a Szent-Anna tó vizét?
Milyen titokzatos, milyen sötét.
Semmit se látsz,
csak olykor egy-egy furcsa csillanást,
amint ezüst halak
suhannak mélységein át…

De olykor hírtelen
jön valami eltévedt sugár,
zöldes világra gyújtotta lent a mélyt,
s a mélynek vége nincs sehol, sehol…

Olyan a szív is,
mint a Szent-Anna tó titokzatos vize.
Elnézed néha: Zörgő kis doboz,
furcsa, lecsukott.
Hogy mikor, nem tudod:
de néha jön egy bomlott pillanat,
kitárul a mély, olyan szörnyű mély,
hogy előtte szédülve megállsz,
s imádkozol: Miatyánk, Szerelem
szenteltessék meg a Te neved…

Nézted-e már tavaszi napsugárban
a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?

Nézted már a kedvesed szívét?

Wislawa Szymborska:
NEM TÖRTÉNIK SEMMI KÉTSZER

Nem történik semmi kétszer,
minden új a nap alatt;
gyakorlatlanul születtünk,
s halálunk is próba csak.
Bár az élet-iskolában
legbutábbak mi vagyunk,
soha meg nem ismételjük
egy telünk, sem egy nyarunk.
Nincsen nap, mely kétszer jönne,
két egyforma éjszakánk,
nincs két csók egy tőről-metszett,
pillantás, mely egybevág.
Tegnap, mikor kiejtette
nevedet egy csacska száj,
úgy éreztem: ablakunkon
behullott egy rózsaszál.
Ma, hogy együtt vagyunk újból,
elfordítom arcomat.
Rózsa? Milyen is a rózsa?
Virág az, vagy kődarab?
Rossz órája életünknek,
mért fakasztasz rettegést?
Létezel - hát el kell múlnod,
s elmúlásod ó, be szép!
Mosolyogva, átölelve
keressük, mi összefűz,
bár különbözünk egymástól,
mint két cseppnyi tiszta víz.

 
(Kerényi Grácia fordítása)

Rónay György: A KÖZELÍTŐ TÉL

Hervad már? Nem: a kert még csupa nyár. Lobog
két sárga dáliánk. Nincs ugyan annyi dal,
de hajnalonta még egy-egy sárgarigó
rikolt, s búgnak a vadgalambok.

Élj! – mondom. – Éld nyaradat, míg a hideg szelek
le nem tarolják. Szedd a diót, viseld
gondját a kertnek, irtsd a gyomot, metéld
a vadhajtást; s ha belefáradsz,

Ülj ki a napra, idd hunyt szemen át a fényt,
s úgy érj, mint a gyümölcs, kései körte, birs…
– Harkály rebben a lombban, s egy levél lekering:
őszömet olvasom szinében.

Este állok a ház előtt, nézem, a Göncöl
mint csúszik észrevétlen nyúgoti almafánk
fölé, s hallgatom a szemöldök
fában a szúvak szorgos percegését.

Sík Sándor: ŐSZI KERTBEN

Őszi kertben
Őszi lombok zúgdogálnak.
Őszi kedvem
Sóhajai, furcsa felhők,
Őszi égen úszdogálnak.
Mondd, Uram, mit akarsz tőlem?

Sárga bundás sebes mókus
Fölszalad a görcsös ágon.
Merre szaladt el az én világom?
Úgy elment, itt se volt a nyár,
Hogy reszket a lomb közt a napsugár!
Mézes, napos, egynapos ősz.
Mit zörmöl a tél, amit megelőz?
Uram, mit tartogatsz?

Verik a diófát, zörög a dió.
Egy kérdés zörög a számon:
Van-e még, van-e még, gyümölcs a fámon,
Ajkakat édesíteni jó?
Zizzen a sárga levél:
Jelenti magát a tél.
Mondjátok, mondjátok, rőt levelek,
Van-e még bennem egy gyújtatnyi meleg,
Egy lábasnyi levest megfőzni tüzemnél?
– Uram, ha üzennél!
Mire tartogatsz?

A GOBELIN

A népszerűségéből mit sem vesztő házi készítésű lakásdíszek készítőjüknek és ajándékozottjuknak is egyaránt élményt szerez. A goblein pedig igazán sajátos hangulatot teremt. E sokunk által szeretett, csodált és gyakorolt textilműves technika egyrészt a dekoratív, művészi igényességgel szövött, másrészt a mesteri kezek által hímzett, avagy varrott kárpitokra vonatkozik.  

Holott maga a két eljárás jelentős különbözőségeket mutat, s csak a történelem viszontagságainak hálójában – mint annyi minden más elnevezés is – a köznyelvben összemosódott. A mára leginkább professzionális szintre korlátozódott és hagyományozódott szövött gobelinek, avagy szövött kárpitok szövőszéken történő eljárását utánozza az úgynevezett gobelinvarrás, azaz a varrott kárpitok rámán való elkészítése. Nagyon fontos a két eljárás történeti és technikai különválasztása; eredetileg ugyanis gobelin elnevezéssel a XVII. századi párizsi Gobelin fivérek műhelyéből kikerült szövött kárpitokat illették. Sőt e francia tradíció máig olyannyira erősen él az „őshazában”, hogy az egykori királyi manufaktúra, majd annak leszármazottja által készült alkotásokat tekintik csakis valódi gobelineknek a franciák és minden más – akár régebbi korokból származó, azonos eljárással készült művet – franciául „tapisserienek”, olaszul és spanyolul „arrazzinak”, azaz falikárpitnak neveznek. Az „arrazzi” elnevezés pedig egyenes ágú leszármazottja az Arras városában működő kárpitműhelyekből kikerült műremekeknek.
1477 körül Galeotto Marzio itáliai humanista ugyanakkor egy történelmi jelenetekkel díszített kárpitról ír, ám e korból még jó néhány helyen találunk feljegyzést „tapezzaria”, vagy „tapeti” néven. A magyar nyelvben a kárpit kifejezés már a XIV. század végén, a Besztercei szójegyzékben „carpoltos”, azaz kárpit – mint díszes szőttes, mely a falak nyílásait kész beborítani –, olvasható. A XV. században, azonban Bethlen István fejedelem saját végrendeletében rendkívül találóan „házöltözetnek” nevezi a rideg falakat beborító kárpitokat.
Középkori feljegyzésekből kiderül, hogy a szövőművesség hagyományai már léteztek a középkori Magyarországon, mely a kor haladó szellemű, művészetszerető nemességéről árulkodik. Egyes források szerint a magyarok kárpitszeretete az ősi magyar otthonból, a „sátorenteriőrből” származik, és képtípusaik a szkíta időkről vallanak, mely a korai kereszténység és a kozmikus látásmód különleges ötvözetét adta. Egy biztos, hogy a középkorban az egyik legdrágább műalkotásnak számított, hiszen borsos ára függött a szövés sűrűségétől, a fonal minőségétől. Értéke oly nagy volt, hogy például Bajazid török szultán Merész Fülöp burgundi herceg fiáért, Nevers hercegéért, váltságdíjként arrasi haute-lisse technikával – azaz álló szövőszéken –, készült kárpitot követelt. A varrott gobelinek jóllehet stílusukban és hatásukban hasonlítanak szövött testvéreikre, azonban kanavára, azaz egy speciális textilfajtára tűvel öltve készülnek. A kanava lyuk méretétől, vagyis az öltések méretétől és módjától függően beszélünk „point de Cyr”, „petit point”, „point de Hongrie” – azaz magyar öltés, mely a világszerte híres magyar úrihímzés egyik alapöltése –, illetve az ezekből kialakult „gobelin-öltésről”, melynek számos változata létezik. A történelem folyamán persze, ahogy változott a társadalmi berendezkedés, változtak a művészetek és azok szerepe is. Így vált az egykori falakat beborító nagyméretű falikárpitból és baldachinos ágyak függönyeiből, bútorkárpit, párnahuzat, hogy végül finom kezek által megmunkált, faliképekké, apró, csodás ajándéktárgyakká váljék eme ősi technika.

Rakovszky Zsuzsa: VAN GOGH

Minden, amit megszállt a nyár
– vashíd, barackfa, búzatábla–,
virágban áll vagy lángban áll,
krómsárga, okker, sárga-sárga.

A szem, az elme lángban áll,
lángban a kettő közt a pálya,
aztán a szürke ár, az ár:
depresszió, a lét apálya.

A gát bedőlt, nem zár a zár:
az idegpályákat bejárja
a külvilág élet-halál
sötét-fény skizofréniája.

Áprily Lajos: ŐSZ

Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.

Johann Wolfgang von Goethe: ŐSZI ÉRZÉS

Dúsabban, venyige,
lobogd be kövérebb
zölddel ablakom rácsait!
Duzzadtabbra, bogyó, fürt,
érj hamarabb, érj
még ragyogóbbra, telibbre!
Titeket költöget Nap-Anyánk
búcsúzó szeme, titeket becéz
a szelíd ég gyümölcshozó
bősége, titeket
legyez a baráti
hold varázslehelete,
és tireátok
hull, ah, e szemekből
az örökké éltető szerelem
bőrharmatú könnye!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Nagy László: DIÓVERÉS

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.

Kajuk Gyula: EMLÉKSZŐTTES

A nagy folyó mint egy kifakult gobelin
századok óta függve egyazon falon,
nyers színét lazúrosra szítta már a nap;
besütve reggelente a gót ablakon.

Bár az ezüstszálak sokasága őrzi még
a hajdani víz csillámló felszínét;
a sötétlő olív már szürkészöldre váltott,
s ki tudja, milyen volt régen ez a kék...

Vagy csak káprázó képzeletem
villantja fel az ősi palotát?
Nincs is fal, melyen szálakból szőtt
puha gobelin őrizné a hullámzó Dunát?

Akkor honnan tűnnek elő e gyönyörű színek;
mily mélységből törnek fel sóvárgó dallamok?
Tűnődő arcom az őszi fénybe tárva
itt ülök-e még, vagy már odaát vagyok?

Stéphane Mallarmé: TENGERI SZÉL

Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert, melynek szemünk a ráma,
sem – óh ti, éjszakák! –  lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek. Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messze partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyom a keszkenők utolsó búcsúját!
Futó árboc, vihar csalétke!... tán enyém is
hajótörésbe jut,talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sose lát...
De hallga, halld szívem a matrózok dalát!

(Illyés Gyula fordítása)

Karafiáth Orsolya:
RÖVIDFILM PRÁGÁRÓL

Az első kockákon nem ismered fel:
ez itt Visehrad, az meg Kafkova.
Hagynád, hogy máshol, másnak is peregjen
a Vencel tér, a hostel ablaka...

Egy háztető, pár szó – a nyári Prága –
egyszerre csak szemünkbe visszanéz.
A csönd, a város színeváltozása
nem tény, csupán a rossz átrendezés.

Míg kópiánk szétfoszlik és elévül,
műsorra tűz egy rég bezárt mozi.
Tömeg lesz, telt ház, épp csak hogy beférünk,
s a film recseg, nem kíván látszani.

Történetünk retróval játssza végig.
Megtorpansz, nézed. Állok s nézek én is.

Gámentzy Eduárd:
ELVESZETT SZERELEM SZONETT

Mint sűrű éjben lopakodó árnyék,
Oly észrevétlen volt és nesztelen.
Lehetett volna véletlen ajándék,
Lehetett volna, bár ezt nem hiszem.

Hozzám simult, s úgy nőtt bennem a szándék.
Sorokba zárni, maradjon nekem!
Szívembe rejtett csillogó kis játék,
Hogy süssön át kopottas ingemen.

De nem találtam ceruzát, se tollat.
Távozó lépte, köveket csikorgat,
Emlékezetből írom, ily’ sután.

Könnyű nyomát a föld rég eltemette,
És nem hagyott itt semmi mást helyette,
Illúziót egy szürke délután.

Csorba Győző: TEVÉKENY ŐSZ

Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz
teljes iparkodással ténykedik:
szervezi a kerti brancsot a kezdőket
kitanítja a haladókat emlékezteti
s fokozatosan adagolja
a kopárságot hideget olykor
a gürcölésbe csöpp játékot is kever:
például ökörnyálat úsztat szusszanó
sündisznóval zörgeti végig az avart
s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt.

De persze többnyire mégiscsak dolgozik
hogy meglegyen aminek meg kell lennie:
az ál-halál a visszatartott lélegzet
a tág-üres terek a hasznos türelem
mikor majd agresszíven és hatalmasan
a zúzós talpú tél megérkezik.

Bajtai András: AMI TITOK

Nem félünk semmitől, pedig lenne
rá okunk. Amikor paplanunkat éjjelente
elsodorja az ár, alig kapunk levegőt.
Mégis folytatjuk az evezést a tó felé,
ahol egyetlen szóval mindent
megmagyarázhatnánk. Ahol a láztól
még télen is kihajtanak a fák levelei.
Nem ijedünk meg, ha fürdés közben
hínárok fogságába esünk, vagy a kád
vízből kiugrálnak a halak. Evezünk,
amíg az első fényfoltok felnyitják
az alvó szemét, majd egy hideg kéz
letépi testéről a takarót. Nem
reszketünk, ha jön a vihar, és elveri
a szőlőt a jég, hallgatunk tovább,
semmit sem szólunk arról, ami titok

Áprily Lajos: SZEPTEMBER

Jaj, ezek a homályos reggelek,
amikor minden vágy a nyár után hal!
Huszonöt éve, fázós kisgyerek,
az iskolába indultam apámmal.

A kert fölött már leng a szürke szál,
hörögve gördül már a szomju hordó.
A kőfalnál lecsüggedt fejjel áll
s sziromtalan borzong a napraforgó.

De túl a hegyről már a fény izen,
a nap hideg gyöngyös levélre csillan,
s felgyújtja borzongó, sötét szívem,
mint egy homályos kis körtét a villany.

Tóth-Máté Miklós: HIÁNYOD HŰSÉGE

Hiányod mindenhova követ,
beszélek hozzá, de nem felel,
megérinteném, de nincs neki
teste, így szája sincs, hogy
megcsókolhatnám, mégis
mindig itt érzem a közelemben,
ott van a gondolataim mögött,
nem akar elszakadni tőlem,
nem hagyja, hogy végképp
egyedül maradjak, hűséges
hozzám, kitart mellettem,
amíg csak élek.

Ryszard Kapuściński: MINDENESETRE

Mindenesetre
gyere el a találkozóra
annyi mindent
meg kell beszélni
egymás szemébe nézni
együtt viselni
ezt a terhet

Mindenesetre
nem kerülhető el
a neheze
még előttünk
tüskék és tövisek
Golgota sziklái
várnak ránk

Mindenesetre
mondjunk el egymásnak mindent
lökjük félre a sziklákat
toljuk el a hideget és a homályt
és végre az ami volt
kiadja
utolsó leheletét.

(Benczés Sándor Gábor fordítása)

Tóth Erzsébet: RÉGI LEÁNY LEVELE

Magára várok, jobb, ha tudja.
De persze jobb, ha nem.
Meg tudnám győzni, ha egyszer
közelébe férkőzhetnék.
Ha egy mozdulattal láthatatlanná változtathatnám
a személye körül gyülekezőket.
Örökké beszélnek, hadonásznak, lefoglalják,
fontoskodnak, elzárják az utat,
mely imádott lényéhez közelíthetne.
Szeretem a csontvelőmig hatoló kis villámokat,
melyeket remegős, búgós, édes hangjával küld belém.
Közömbös mondatait én becézésnek érzem,
nem is tudja, hogy flörtöl velem?
Vagy nagyon is szándékosan
forgatja lassú tűzön a csontjaimat?
A távbeszélő drótjai is megolvadnak amikor azt kérdezi:
Mondja, mit gondol a Duna-Tisza közének régóta aktuális szabályozásáról?
Ideje lenne lépni az ügyben, nem gondolja?
Óh, dehogynem, válaszolom,
és magamon érzem perzselő tekintetét,
ami nem hagy el azóta, amikor egyszer
három-négy fej fölött némi eszmét cserélhettünk.
Az a tekintet nekem reményt ad és
olyan fejlemények bekövetkeztét ígéri mihamarabb,
melyeket most nem részletezhetek.
Noha bár nyugodtan részletezhetném,
hiszen ez a levél elküldhetetlen,
kizárólag a társasági illem szabályos
keretei között üzenhetek önnek
és ha nem látja szemeimben, micsoda
gyönyörűségekkel tépázhatnánk magunkat
ahelyett, hogy mindig csak a hazára gondolunk, akkor sírjon.

Böröczki Mihály: REPCETŰZ

Akárha van Gogh harapna a tájba,
úgy örül őrülten a repcetábla,
és lélegzik és haldoklik is rögtön,
mint napfoltok az összeizzó gömbön,
s úgy uralkodik foltokban a tájon,
hogy jó legyen, de iszonyúan fájjon,
mint amikor a sorsokat a párkák
az Isten izzó katlanába mártják,
ki – hogy őrizze alatta a zöldet,
alápakol egy óriási Földet,
és bárha óvja, őrzi mindenáron,
a sárga villám átizzik a tájon.

ZELK ZOLTÁN: TŰNŐDÉS

A csend, mint vastag porlepel
lebeg a nyugvó tó felett, s a lihegő
nyugtalan szelek is aludni térnek
hegyek odvába. Csak a csavargó,
kit álmából kakasszó vert fel,
nyúl mogorva kavics után, mivel
elűzheti a lármázó, begyes madarat –
s ahogy ráocsúdik a hajnali tájra,
mint billegő ág hull alá keze,
míg önfeledt kurjantásában szárnyrakap
egy zsibongó fecskeraj. S hajadonfővel,
szemeit törölve, a messzi város felé indul.

Nem így a bölcs, ki magányos sziklán virraszt
s tűnődve néz maga elé. Olykor gyöngyöt fűz
vagy játékot farag, mosolya körül lepkék kergetőznek.

Mosolya lámpás, estéli szeleknek
s az eltévedt nyájnak mutatja az utat –
kedvesem, ha látnád, virágoknak vélnéd
kezében a szerszámokat.

Lesznai Anna: MESE-MESE, MESD EL

Este van már, este, csend az estek teste
Szürkülő határba lóg az eső lába.
Már a nyár is őszt vár, künn a mezőn csősz jár
Szőlőtőke reszket, rejti a gerezdet.
Dézsmáló madárnak seregei szállnak
Lejjebb párás völgyben, odvas törzsű tölgyben
Mókus karikázik, farkával cicázik.
Kemény makk is koppan, túró disznó toppan
Gyep harmatban ázik, késő virág fázik.
Árny fordul avarra, kanász jobbrul balra
Subájában alszik, hortyogása hallszik.
Még lejjebb a réten, bujdosó setéten
Ugat jó kutyája küllős karikára.
„Jaj, de mély az árok! Kocsis, merre jártok?
Leszna arra vagyon, hova vágyom nagyon.”
„Ne szólíts hiába, lóg az eső lába
Sárga villám lobban, hadd sietek jobban!”
„Állj meg kocsis, állj meg, hazatérőt várj meg!”
„Dörög már az ég is, utasom elég is.
Benn ülnek az ősök, búsan nevetősök
Benn ülnek a holtak, mind kik Lesznán voltak.
Viszünk sok cókmókot, mosolyt, könnyet, csókot,
Hét kosár emléket, nótákat, meséket
Legelső kérődet, feledt szeretődet
Régvolt játszótársod, sok elhalt pajtásod.
Viszünk érett múltat, derültet és dúltat
Sok lehántott éved szekerembe téved.
Holló száll magasba, nincsen hely a kasba
Lóg az eső lába, ne szólíts hiába!”
Este van már, este, csend az estek teste
Elhallgat az eb is, beheged a seb is.
Kit oly szépen kértem, visszatér majd értem -
Lóg az eső lába… szemem könnybe lábad.

Kamarás Klára: NYÁRFA TÖVÉN

Szép ez a táj. Ápoltak a kertek:
sort szaporázik a friss vetemény.
Nyárfa tövében írom a verset,
dúdolom halkan: nyárfa tövén…

Nyárfa tövében álmodom álmom…
pisztrángos patakot,
kék tengert, tarka reményt.
Hervad már virágkoszorúnk,
nem táncol rajta a fény.
Dúdolom mégis: Táncol a fény!
– dúdolom itt a nyárfa tövén.

Nyárfa tövére hullik a könny is,
messziről int egy szürke karó,
kalapján síró verebek ülnek,
hófehér ingét tépi a szél.
Nyárfa tövén, dúdolom én:
Tépje! Csak tépje a szél!

Babits Mihály: A KITÁMASZTOTT ESERNYŐ

Váratlan zápor zengett át a tájon,
mint szeretők között a hirtelen
pörpatvar, mely csak arra jó hogy fájjon
és még forróbb legyen a szerelem.

Nagy árnyak ingnak s apró tüzek égnek
a serdülő és könnyes pázsiton.
Az ördög veri asszonyát, s az égnek
egyik fele nevet a másikon.

Tornác kövén egy kitámasztott női
esernyő guggol, mint barna kutya.
A kerti lombot látni szinte nőni.
Megtört fü csúcsán lógáz a csiga. -

Tapadva himbál, lassan nyúl ki szarva
s az érzékeny világba ágazik.
Most megrázza magát egy fiatal fa
s egyszerre szökőkúttá változik.

Itt is egy, ott is... minden kicsi szélre
megremeg és könnyekbe öltözik.
Ideges az egész táj, mintha félne
a gonosz nyártól amely érkezik.

       ARRÓL, HOGY SOKAT KELL SÉTÁLNI

A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal.
Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.

(Márai Sándor: Füves könyv)